Mi az oka, hogy egy kisbaba, aki három hónapos korától valami csoda folytán átaludta az éjszakákat, kétéves korában arra jut, hogy mostantól ő (is) fog műsorozni? ‒ töprengek este az ágyban, helyesebben a matracomon a gyerekszobában. Cicu éjszakai ébredéseire gondolok, miközben Manó altatókat énekelget magának: „Fejem, vállam, téjdem, tajpam…” , majd az ének dallamára: „Fejem, füjem, ojjom, tojkom…”, „Fejem, ojjom, popóm, köjmöm…”.  A többit már nem hallom.

Mintha csak egy perce tettem volna le a fejem, amikor Cicu felsír.

‒ Anyaaa!

‒ Ahhh….haaaa... ‒ motyogom.    

‒ Betakajsz?

Hát persze.

Egy órával később később.

‒ Anyaaa! 

‒ Ühhhhmmmmm.

…

‒ ANYAAA!

Ja igen ‒ rezzenek fel. Mióta is szólingat vajon?

‒ Itt vagyok.

‒ Hozoj tejet?

Próbálok feltápászkodni.

‒ Anyaaa!

‒ Igen?

‒ Hozoj? MÉJ NEM VÁJASZÓJSZ?!

‒ Elfelejtettem. De mindjárt hozom.

Felveszem a köntöst, kimegyek a konyhába, leszűröm a tejet, megmelegítem. Beviszem, megvárom, leteszem a poharat. Cicut betakarom, cicaplédet tegyem feje alá, hol a nyuszikája, hé, hova tűnt az esti könyvecskéje, mijé vettem ki ágyából, nem, könyv nem nyomja őt, de nyuszi beesett ágy alá, vegyem ki, megvan. Lefekszem, húznám magamra a paplant, amikor:

‒ Anyaaa!

‒ Mi van már megint?! ‒ szisszenek fel dühösen.

‒ Szejetjek! Pussz-pussz!  

Egyszerre olvaszt le egy kislány angyalkahangja minden fagyot a szívem tájékáról. Mégis csak igaz az a Didergő király.  

‒ Én is szeretlek. Nagyon. Megpuszilhatlak?

‒ NEM!

Mikor is kezdődtek az ébredések? ‒ folytatom magamban az esti monológom. ‒ Valamikor a múlt nyáron. Először talán mamáéknál. Leutaztam a gyerekekkel hozzájuk, hadd legyen nekik is nyaralás, akkor is, ha Apa nem tud velünk jönni, hisz építi a házat... Vajon Cicuka miről álmodott akkoriban, hogy annyiszor ébredt? Netán Apáról? Hm. Vagy csak túl sokat adok inni este?

Á ‒ húzom magamra a paplant, mintegy lezárva a kérdést ‒, csak így akarja kompenzálni az elmúlt éveket. Na és kiterjeszteni az ikres sémát erre is: mindig tökéletesen az ellentétét művelni annak, amit az ikertestvére tesz. Nem, ez se igaz teljesen… Képes vajon egy három hónapos csecsemő észlelni, hogy a tesó már nyolcadjára kel éjszaka, és ezért felvenné a mintababa szerepet? Majd pedig amikor tesó már nem kel fel annyiszor, rájön, hogy ideje a szerepcserének?... Mindegy is, úgyse tudom megfejteni, a legjobb, amit tehetek, ha most alszom.

Nézem még a plafont jó ideig, mielőtt újra el tudok aludni.

‒ Hó vagy má??? AJAAA!

Ez most Manó lesz. Nála aztán nincs kecmec, ugrani kell, de rögvest, különben olyan hangversenyt rendez, hogy felébreszt minden alvót.

‒ Hó vagy má?! Jossz vagy, jossz vagy!

Vagyis rossz.

‒ Itt vagyok ‒ vágom magam haptákba, parancsra készen.

‒ Elfogyott kukim!

‒ Ó, az nagy baj.

‒ Elfogyott, elfogyott! ‒ kiabálja.

‒ Gyere, megnézzük a fürdőszobában, mi maradt belőle.

‒ Nézd csak ‒ mutatom neki a fürdőben ‒, megvan az egész! Lehet, hogy csak rosszat álmodtál! 

‒ Ja, megvan? ‒ vizsgálódik csodálkozva.

Meglepve elhallgat, de aztán összehúzza a szemöldökét, és azt morogja:

‒ A’ nejjó! Le kell vágni!

‒ Levágni?... Pedig nekem nagyon tetszik így.

‒ Nejjó! Montam má!

‒ Oké, le kell vágni. De én most ehhez álmos vagyok. Menjünk az ágyba, és majd holnap kitaláljuk, mi legyen vele. Kérsz egy kis tejecskét?

‒ Nem!

Az ágynál:

‒ Nem akajok aludni.

‒ Drágám, sose kell. Olvashatsz is, vagy autózhatsz az ágyadban. Csak ez a kutyuska itt álmos ‒ mutatok a kezében szorongatott plüssre. ‒ Te viszed be, vagy én?

‒ Te NEM! Én ededül! ‒ horkan fel, és bemászik.

Eltelik egy idő, míg Manó újra elalszik, hallom, ahogy sokáig gurigatja még autóit a falon. „De jó, hogy egyedül el tudnak aludni”‒ sóhajtom magamban elégedetten, mielőtt magam is elaludnék.

‒ GYEJE MÁÁÁJ! ‒ ver fel ismét a harsogó parancsnok.

‒ Kéjek kakakút [kakaót]... Nem kéjek kakakút. Teját kéjek!... Nem teját kéjek. Kakakút kéjek! 

Ajjaj. Manó nagyon, de nagyon álmos.

‒ Drágám, tudod, még sötét van. A kakaó meg a tea csak napsütésben szeret előjönni. Tejecskét tudok hozni.

Rám bámul, na most mi lesz. Látom, hogy a szó elhatott az agyáig, el ám, még mielőtt elborította volna az a földönfetrengős „deénasztakajom”, látom, ahogy megcsillan a szemében az értelem, és ha megcsillan, akkor tudom, hogy… győztem!

De Manóka most minden értelmes szemcsillantása ellenére kitátja száját, és elbődül. De nagyon. Még a jelzőlámpa fényénél is látni, ahogy belerezeg ínyvitorlája a bődülésbe.

Szájára tapasztom egyik kezem, a másikkal felkapom, és kiviharzok vele a nappaliba.

‒ Itt szabad sírni. Vagy ki is leshetünk az ablakon... Ajjaj, még minden sötét. Éjszaka van, ilyenkor mindenki alszik még.

‒ Jé. Szötét van ‒ motyogja meglepetten. ‒ Akkoj moszt micsinájjunk?

‒ Hát én álmos vagyok. Te is álmos vagy, szerintem aludjunk.

‒ Ja ‒ dünnyögi Manó ‒, ejfejejtettem, hoty ámosz vagyok. Beteszee átyamba?