Egész szép az idő! Nincs ennél jobb hír, ha már napok óta három nyűgös, beteg gyerekkel vagy összezárva. Mert betegség észleltekor azzal kezdi az ember, hogy lemondja az aznapi találkozót a kispajtás anyukájával. Aztán az ovit, a mamaklubot, na meg a heti összes közös bandázást. Sztornózza a szülinapi partikat, az anyakimenőket, a templomi összejöveteleket.  

Beteg gyereket nem visz az ember sehova. Még postára vagy patikába sem. (Orvoshoz meg pláne nem!) (Ja nem, az tavaly volt...) És ha sétálni merészelnek a nyílt utcán, nagy ívben elkerülik a játszóteret, nehogy összefertőzzenek másokat. Esetleg benéznek a szomszéd lovardába, és igyekeznek egészben kihúzni a ló szájából a gyerek kezét, miközben éppen adagolja a répát. Vagy szénát. Vagy azt a piócavastagságú barna gallyat... (Jaj, ne, az kutyasz*r, tedd le, de azonnal!)

Na de ha esik az eső, minden anya előre látja, ahogy a lovardából nemcsak citromos csizmákkal térnek haza, de citromba merülhet az egész overáll is – különösen egy jó kis orrabukta után. Ezért a bölcs szülő, aki tisztában van a friss levegő különleges gyógyító erejével betegség idején, úgy dönt, hogy márpedig ki nem teszi a lábát a hazulról. Kábé öt hétig, míg a gyerekek teljesen fel nem épülnek. Vagyis míg már minden testvér oda- és vissza nem fertőzte egymást, felülről és alulról, keresztbe és kasba, mindenféle variációban, hogy végül megkaphassák a „nagyágyút” a doktornénitől.

Délután három óra. A kicsik már ébren vannak egy ideje, beléjük pumpáltam az ébresztőnek szánt teát is. Mostanra biztosan készek fogadni a nagy hírt:

- Megyünk sétálni!

Taps és éljenzés helyett a gyerekek bömbölésben törnek ki:

- Én nem jövök!

- Én sem!

- Én majadok!

- Hú, pedig a szomszédban a lovacskák már biztos hiányolnak titeket. Meg a répát.

- Fújj, csúnya jó! Én nem adok jépát!

- Pedig magad vihetnéd a kis kosaradban. Nem baj, majd viszi más... Na ki lesz az első, aki odaér az előszobába?

Virág – milyen jó, hogy van nekem egy kis beépített emberem – lassan kivonszolja magát. Cicu óvatosan követi.   

- Cicukám, tudod te, melyik a bal lábad? Mert az való ebbe! – mutatom fel pöttyös overállja szárát.

Miután sikerül minden ruhadarabot ráimádkoznom a két lányra, Virág bejelenti:

- Én mégsem jövök!

Indul is vissza a nappali felé, pedig már Manó is ott sündörgött az ajtóban.

- Dehogynem jössz! – állítom meg. – Mert nem akármilyen séta lesz a mai! Ha továbbra is ilyen jó tempóban haladunk kifelé, napocska helyett sötétben fogunk sétálni! És akkor, na akkor: tudjátok, mi vár ránk? ZSEBLÁMPÁS KIRÁNDULÁÁÁS!!!

Ez hat. Hirtelen minden gyerek elnémul. Hiába, Ikresanyut nem állíthatja meg senki. Még ez a három nyafka, betegség után lábadozó kölök sem. Amúgy is tudom, hogy amint ajtón kívülre teszek mindenkit, úgy száll el a rosszkedv, mintha elvágták volna.

A terv működik, Virág kezd lelkesedni. 

Elő azokat a lámpákat! Még jó, hogy van külön fiók is nekik. Mind a tíznek. Működik is közülük vagy öt.

A két lányt kiteszem az ajtó elé a lámpákkal, nehogy besüljenek. 

Cicu ordít, menjek én is.

- Nem, szívecském, várj még – fordítom el a kulcsot –, itt bent csak leizzadsz. Virág vigyáz rád. Ő nagy, tudod, mindjárt ötéves. Meg ott van Karmi is.

Hurrá, kint vagyunk a fiúcskával is. Közben négy óra lett, valóban kezd sötétedni. És csak két zseblámpát vágott a földhöz dühében Cicu. Ez azt jelenti, hogy maradt pont három – minden gyereknek egy.   

A zsebemből kikandikál a túlélő-eleségnek szánt kekszes zacskó. Manó hamar rájár. Aztán a többiek is szimatot fognak.

Lassanként szállni kezd a rosszkedv, és próbálom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy éhesek lehettek a gyerekek, azért volt az a nagy nyűglődés. „Nem-nem. Hisz kaptak teát is. Jó, az uzsit elfelejtettem, de hát méz is volt abban a teában! Az aztán a kalória! Lám, a friss levegő az, ami csodát tett, tudtam én előre.”

Virág:

- Nahát, Anya, mókus van a fán!

- Nem mókus az, hanem Karmi, a macskánk. Biztos jött a keksz után.

Cicu lelkes:

- Gyeje Kajmi le fájól! Nééézd: van babakocsi! Te leszel baba, én tollak!

Mert hát hoztunk babakocsit is. Hogyne hoztunk volna, ha egyszer eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de ma sétálni megyek. Karmi szófogadóan beleül a babakocsiba.

- Autóóó! – ordítom. Szeretem nézni, ahogy e varázsszóra a három gyerek mint három kis kecske, ugrik azonnal az út szélére.

Öröm helyett most hirtelen szorítani kezd belül valami.

- Jaj, miért kapcsoltátok le az elemlámpákat? Hol vannak?

- Én nem kapcsójtam le! – feleli Manó.

- Hát hova tetted?

- Itt, zsebembe.

Valóban, valami haloványan világlik az overáll zsebében.

- Ó, ez így nem lesz jó. Így nem látszik a fénye, és nem látnak minket az autósok ebben a sötétben. Gyere, előveszem és idekötöm az ujjadra ezt a biciklilámpát. Így akkor továbbra is eheted a kekszet, jó?

Cicu nem kéri a lámpát, felkötöm a babakocsira.

- Anya, pisijni kell! – szól Cicu. Későn. Semmi gond, leveszem a nadrágot, még jó, hogy az overáll alig kapott.

Míg az öltözéssel bíbelődünk, a másik kettő arrébb kóborol.

- Autóóó!

Ugranak, de jaj, mindenki máshová! Szerencsére az autós lassú, és már ki vagyunk világítva.

- Ez így nagyon veszélyes! Muszáj együtt maradnunk, mondtam már! Így nem tudom egyszerre mindenkinek fogni a kezét.

Kezdem kapizsgálni, hogy miért nem találkozunk sötétben kisgyerekesek tömkelegével. Pedig micsoda zseniális ötlet volt ez a részemről már megint...

- Indulhatunk!

- Én majadok! – így Manó. Hogy hangsúlyt adjon a szavának, komótosan helyet foglal az utca közepén.

Hát persze. Hisz ki adná fel az emelkedőn leghamarabb, mint a mi kis vasgyúró, otthon bezzeg folyton izgőmozgó makikánk.

 - Gyere, segíts nekem tolni a babakocsit, nagyon nehéz, én nem tudom egyedül.

- Nem tojom!

- Akkor meg ülj be ide Karmi mellé, a lányok majd sétálnak.

- Nem üjök! Itt majadok!

- Hát pedig azt hittem, te is akarsz játszóterezni. Ott látszik a játszótér már a fehér autó mögött. De maradj csak nyugodtan.

- Nem majadok! Én is jövök!

- Jó. Beülsz a babakocsiba?

- Nem ülök be! Én nagy vagyok! Nem baba.

- De jó, hogy ezt mondod, mert képzeld, valójában ez nem is babakocsi, hanem tolós kocsi! Látod, tolhatunk benne bármit vagy bárkit. Tolhatunk benne kekszet, innit, bubifújót, még macskát is.

- Nem ülök bele. Tojom… Én tojom! ÉN! ÉN EDEDÜL! TE NEM!  

- Rendben, Dulifulikám. Akkor én csak Karmi talpát melegítem a kezemmel, miközben te tolod, jó?

- Nem vagyok Dujifujiii! – üvölt most már Manó. – Én Manó vagyok!

Karmi jó fej, engedi, hogy lábánál fogva irányban tartsam a babakocsit.

Itt is vagyunk. Mikor is jártunk itt utoljára? Úgy egy hónapja?  

Hohohohó, de jó lesz itt a sötétség leple alatt! Ezúttal nem bukom le azzal, hogy betegek a gyerekeim, rá se köhögünk senkire, még nyelves gyógypuszit se kérünk másoktól az aftáinkra. Ma már amúgy se jön ide senki épeszű, holnap délelőttig pedig szépen elpárolog minden utolsó bacink is az összenyalt mászókáról. Legalábbis nem kérdezem meg a doktornőt, hogy hány óra kell az ilyen jellegű elpárolgásokhoz.  

- Hintázzunk! – kiált Virág, mert mi mást válasszon a gyerek a játszótéren (ahogy az élet bármely más terén is), mint azt, ami ismerős otthonról. Az pedig a hinta. Na meg a homokozó, és már keresem is Cicut, hogy visszahúzzam a saras homokozóból.

- Izé, hát… belerondított az előbb Karmi, fújj. Nem láttad? Nem baj, azért most inkább hagyjuk ezt. Gyere hintázni!

Rossz ötlet. Utálatos játszóterek: micsoda elvetemült gondolat, hogy hintaállványt állítanak mindössze két hintával! Sehogy se jó. Se cserélgetve, se egy ülésbe passzírozva két gyereket (hisz az ikrek úgyis egy test valójában, tisztára, mint a házasok, nem igaz?). (Most már igazán ráférne az én ikreimre is egy kis felvilágosítás az ikerség mibenlétéről, akkor aztán nem mondanának ilyeneket többet, hogy „én édedül” meg hasonlók. Igazán felháborító.)

- Menjünk inkább libikókázni! Ott az a fenti négyszemélyes, azon mindenki elfér!

Pár pillanat (úgy tíz perc), és máris ott termünk a libikókán.   

- Anya, te is űjjé! 

Jó, én is. Rám fér egy kis combizom-erősítő torna.

- Énekeljünk! – kéri Virág.

És ott a csillagos égbolt alatt, a halvány lámpafényben, a tücsökciripelés kíséretében felhangzik az angyalhangú kis gyermekkórus. Elfog valami bizsergető érzés, hogy nem is lenne olyan rossz megállítani ezt a pillanatot. Milyen édesek, milyen kedvesek, milyen drágák is ezek a kis kincsek. Nincs még egy ilyen szerencsés nő, mint amilyen én vagyok.

A pillanatból Karmi zökkent ki, ahogy ölembe szökken.

- Anya, még egyszer! – kérik a lányok.

- Nem, másikat! – így Manó.

- Manó, már megígértem a lányoknak, hogy még egyszer eléneklem. Utána pedig te kívánsz, jó?

- Nem jó! Másikat, MOST!

Azért mégis csak megismétlem, majd dalt váltok, és Manóval együtt harsogjuk, hogy nem vagyunk gyalogos katonák. Cicu közben dúdolni kezdi az előzőt.

Manó fortyog:

- NEM bele-é-ne-keeelni ééé-ne-keeem-beeee!

- Késő lesz, mire hazaérünk. Induljunk! – jelentem be.  

Cicu azon nyomban fogja magát, és már indul is... az ellentétes irányba, vissza a lenti csúszda felé. Hopp, most kit hagyjak egyedül a sötétben? Bevágom Manót a babakocsiba.

- Virág, tapodtat se mozdulj Öcsi mellől! Idehozom Cicut, egy perc, és itt vagyok!

Szorít a gyomrom, hogy mi lesz, ha Virág elmozdul, és akkor egyszerre meg kell tanulnom osztódni, hogy összegyűjtsem a két dackorszakost és az egy négyévest az utca melletti bekerítetlen játszótérről a vaksötétben. Hova tettem az eszemet?! Nem, nem én voltam a normálatlan! Hanem az az anya, aki ezt a szuper tanácsot adta az ikres csopiban! Még hogy délutáni séta a korai sötétedés ellenére is! Nem én vóóótaaaam!

Cicu a kezemben. De hol vannak Virágék? Zseblámpázás, oké, megvannak.

- Virág, miért kapcsoltad ki a lámpádat?

- Hát… hogy jobban lássalak.

- Szállj ki a babakocsiból, Virág, te már nagy vagy!

Manó felfigyel:

- Én is nagy vagyok! Én is kiszájjok!

- Várj… Te is nagy vagy, igen. De látod, Virág lába már túl hosszú. Leér a földre. Cicut meg már nem bírom cipelni, neki kell a hely.

- Nem vagyok túl hosszú! Pont jó vagyok! Te mondtad!

- Igen, igen, mindenki jó, minden jóóó – üvöltöm el magam – , csak menjünk mááár, mert most már anyátokkal nem lesz jó! Reszkessetek, mert a sárkány visszatér!!!

Megyünk. Autót hallok a távolban mögöttünk. Hirtelen csikorog, fékez. Úgy látszik, nem csak nekem rémkép egy biciklilámpás babakocsi. Azért visszafordulok, és látom, ahogy árnyék suhan a kocsi előtt. Bevillan valami.

- Karmi! Hol vagy? Cicaaa, cicc!

Virág:

- Jaj, anya, elütötték? 

- Nem, kicsim, láttam, ahogy elszalad. 

Csend és mozdulatlanság. Talán mégse szaladt el sérülés nélkül? 

-  Menjünk vissza érte! – kérlel Virág.

Hezitálok: vajon milyen milyen állapotban fogják viszontlátni a gyerekeim a macskát, ha most visszamegyünk érte? 

És ebben a pillanatban megjelenik Karmi. Előbb futna hozzánk, aztán felborzolja szőrét, és visszaspurizik. 

- Jaj, anya, nem jön haza Karmi! Mi lesz vele? 

Hirtelen meghallom a hatalmas kutyavonyítást. Nem akar elhalkulni. Hisz minket ugatnak.  

- Rendben, idehozzuk Karmit.

Vissza majdnem a játszótérig.

Karmi lelkesen ugrik a babakocsi aljába, de egy újabb falkavonyításnál megint eliszkol. 

- Anya, hozzad Karmit, mert nem akar hazajönni!

Jó, viszem. Így andalgok kellemesen egy kezemben e kedves kandúrral, csípőmmel a babakocsit lökdösve, másik kezemmel Virágot fogva. (Oly ritka pillanat, hogy magától adná a kezét, meg kell ragadni, nem?)  

- Mondd csak, milyen volt a mai napod?

- Nagyon jó. Sőt, remek!

Hát ezt jó hallani. Ilyen szavakért megéri még ilyen agyament éjszakai túrákat is bevállalni.

- És mi volt benne a legjobb? – kérdezem. Találgatom, vajon melyik részt emeli ki a mai napból. A közös délelőtti dominózást, vagy a milánói makarónit, vagy ő is azt mondja majd, amikor a libikókán énekeltünk…

- Hát amikor jöttek a vendégek.

- Vendégek? Milyen vendégek?

- Hát a bácsik. Nem emlékszel?

Eszembe jut, hogy tényleg nálunk járt ma két vízszerelő. Az alatt a húsz perc alatt tudtam megcsinálni a milánóit. Hálás is voltam nagyon: ők azt hitték, csak szerelnek, de valójában egyszerre bébiszitteltek is. A gyerekeim hajtépés helyett megilletődve, néma csendben bambultak ki a fejükből. Vagy mégse voltak néma csöndben?

- Mi volt abban a jó? Beszéltél velük?

- Nem. De megmutattam az egyiknek, mit tudok.

- Mit tudsz?

- Azt, hogy úgy futottam végig a folyosón, hogy utána még sokáig csúsztam a térdeimen.

- És ez volt olyan jó élmény?

- Nem. Hanem az, hogy akkor az egyik bácsi azt mondta nekem: „Ügyes vagy!” . Na, ez volt a legjobb a napomban!