‒ Jó napot! Ajánlana valamit hát- és derékfájásra?

‒ Attól függ, mi okoz derékfájást.

‒ Jó kérdés. Talán a pár gyerekem, akiket emelgetni szoktam.

‒ Mennyi idősek?

‒ A nagy most lett öt, a kicsik két és felek.

‒ Akkor már a két-és-feleket is ösztönözni kell arra, hogy maguk másszanak, öltözzenek, és így tovább. Nem szabad őket emelgetni.

‒ Jó, megmondom nekik ‒ válaszolom, és levonom a következtetést magamban, hogy a gyógyszertáros rezzenéstelen arca két dolgot jelenthet: 1. mára már baromi sok az ikres anya 2. rettent jó a nő memóriája, és emlékszik, hogy legutóbbi itt jártamkor a két TAJ-kártyán ugyanaz volt a születési hely és idő.

‒ Más valamit?

‒ Ööö… Elfelejtettem: mit is kaptam derékfájásra?

‒ Az okot kell megszüntetni, és akkor rendbe jön majd az is.

‒ Ja igen. Azért vihetnék rá addig is valamit, míg megszűnik az ok?

‒ Mert annyira súlyos?

‒ Hát... Az súlyosnak számít, ha úgy egy hete napi fájdalomcsillapítás mellett is sajog?

‒ Hm. Van itt ez az oldatos. Direkt mozgásszervi panaszokra. Vagy inkább tablettát szeretne?

‒ Melyik az olcsóbb?

‒ Ár-érték arányban ez a jobb.

‒ Akkor legyen ez, köszönöm. EP-kártyával fizetnék.

‒ Várjon még, krém is kell.

‒ Igen?  

‒ Nézze, itt van ez – lobogtat fel egy házilag kutyult kenceficét. –  Ez is olcsó ám!  

‒ Akkor jó lesz.

‒ Van, aki bekenje magának?

‒ Van egy férjem.

‒ Ne csak a hátát kenje be, vagy a derékrészt, hanem az alatt is... magyarán a feneke legfelső harmadát. – Oldalra fordul, kezét a dereka tájékára teszi, úgy mutatja, milyen mozdulattal. ‒ Először hideg lesz, de hamar forróvá válik a terület. Fontos azonban, hogy a férje egyáltalán ne haladjon lejjebb a krémmel. – Lehalkítja a hangját, és úgy súgja cinkos pillantással ‒ Oda be pedig... semmiképp! Nagyon csípné! Csípős paprika is van a krémben, érti?

‒ Ááá, hogy is jutna ma ilyesmi egy férfi eszébe. De azért mindenképpen megmondom neki: oda be ezt most ne... Csak meg ne egye, ha megtudja, hogy csípőspaprika-krém. 

‒ Ne tegye a hűtőbe. 

‒ Pedig azt hittem, az van itt ráírva az oldalán. 

‒ Azt úgy kell érteni: ne tegye radiátor tetejére. 

‒ Ja, hát persze. Logikus.   

‒ Azért vagyok ám ilyen okos ‒ teszi hozzá kuncogva ‒, mert valaha masszőr voltam.

‒ Tényleg? És mi visz rá egy masszőrt arra, hogy felcsapjon patikusnak?

‒ Az még régen volt. Még a teológia előtt. Inkább a tanítás vitt rá.

‒ A tanítást megértem. De teológiát is végzett? Melyiket?

‒ X-et, de ott szociális gondozónak tanultam.

‒ Dolgozott abban a szakmában is?

‒ Dolgoztam. Budafokon. A Menedékben.

‒ Csak nem a Mamásban?

‒ De igen.

‒ Akkor ismeri A. B.-t? Meg C. D.-t? [E. F. ...Blabla...] És aki most van ott, Z. Zs.-t, egy barátnőmet?

‒ Z. Zs.-t nem, én még a korábbi érában dolgoztam.

‒ Értem. De milyen kicsi a világ! Most mennem kell. Örültem. Jövök máskor is. Viszontlátásra.

‒ Viszontlátásra. 

Elsétálok a hátam mögött feltolult sor mellett, szép komótosan, hisz otthon három gyerek vár egy mozgássérülttel. Jé, már az utcán is kígyózik sor, úgyhogy gyorsan visszafutok, és berontok a soron következő kuncsaft elé.

‒ Kifizettem, amit kaptam?

‒ Nem tudom. Visszanézem... Igen, úgy látszik, kifizette.

‒ Nahát. Köszönöm! Viszlát!