Belém kapaszkodva, egy lábon ugrál be a férjem a kanapéra. Sziszeg a fájdalomtól, jegelni kellene a lábát, de faképnél hagyom, mert begyűjtöm a még építés alatt álló teraszról a két 2.5 évest (Manót és Cicut) meg a négyéves nagylányt (Virágot).

Míg Apa egyedül sziszeg kínjában valahol a nappaliban, kimosom őket a sárból. (Átfut rajtam, hogy az OSB lap meg az eldőlő létra rájuk is eshetett volna, vagy hogy Apa most gerinctöréssel vagy akár vérben is landolhatott volna róla. Hahh.) 

- Apacuk, micsinájtáj?

- Apacuk, mijé fekszel?

- Apa, fáj?

Míg keresem a mirelit zöldséget a lábára, a három gyerek már rajta hancúrozik.

- Vigyázzatok a lábára!

- Apacuk, olvasol Annapetit?

És Apa képes arra, hogy olvasson nekik. Míg a doktornővel telefonálok, látom, hogy a kicsi fiunk, Manó Apa fülét fogja. Ebből tudom, hogy megijedt a történtektől, és nyugtatni akarja magát.

- A doktornő szerint be kell mennünk a sürgősségire. 

Apa csak legyint férfimódra: holnapra úgyis elmúlik, nem dagad a lába, nem kékül, nézd, még mozgatni is tudom a talpam. Szinte hiszek neki, de azért erősebb most az övénél a doktornő szava: látott ő már nem dagadó és mozgó lábfejjel is saroktörést, nagy bajok tudnak lenni az ilyen esésekből.

- Rendben, bemegyünk, de csak megnyugtatás végett - mondja Apa. - A gyerekekkel mi legyen? 

Lujzi nénit két hónapja nem látták, még ha vállalná is, csak fokoznánk az ijedtségüket. Fél négy van. Még sok az idő a lefekvésig, addigra majd csak hazaérünk. Legfeljebb úton hazafelé már aludni fognak a kocsiban. 

Kicsit meggondolatlan a kalkuláció, mert fél öt lesz, mire mindenki autóban ül (ennyi idő három kisgyereknek meg egy mozgássérültnek összepakolni az enni-, inni-, olvasni-, csinálnivalóját, mindenkit megpisiltetni, át- vagy felöltöztetni, berakni az autóba), és fél hat, amíg ugyanezt a csapatot eljuttatom a fehérvári kórházparkolótól a sürgősségi termébe. 

- Anyacuk, most micsinálunk?

- Anyacuk, pisilni kell! 

- Anyacuk, kapj el, ha tudsz!

- Vijág kiboríjotta az összesz topit! 

- Manó elvette a magazinomat!

- Cicu meghajapott!

Míg telik az idő - hol betegfelvételre, hol orvosra, hol röntgenre vagy CT-re várva -, úgy tűnik nekem, hogy lassan a váró minden sürgős (magyarán órák óta várakozó) betege ízelítőt kap a nagycsaládos élet minden nyűgéből és szépségéből. Mindenesetre Apa az egyetlen várakozó, aki a hosszas ücsörgés közepette sem "fájhat", még csak nem is unatkozhat a gyerekek mellett. Olvas, etet, barkochbázik, csiklandoz, vagy ami kell, miközben nagy ritkán beszólítják vizsgálgatni.

- Anyacuk, kakijni kell! - szól Manó. 

- Hú, kicsim, nem szívesen ültetnélek rá erre a WC-re. Nagyon koszos. Nézd, még deszka sincs ezen. Tettem rád pelust a biztonság kedvéért, most azt használd, jó? 

- Nem! - dobbant egyet a lábával. - Nem, én NAGY VAGYOK! Nem pelusba! Vécébe!

- Persze, nagyon nagyfiú vagy, az már biztos! De akkor is nagy vagy, ha most a pelust használod. 

Manó levágja magát a földre, úgy hisztizik. Elfáradt, este kilenc van. Ilyenkor már rég ágyban szokott lenni. 

Megadom magam. 

- Az autóban van egy bili. Kimegyünk, és arra rácsücsülsz, jó? 

Cicu is már a kórház ultrasteril padlóján fetreng és nyalja a bacikat. Felöltöztetni három gyereket, kijutni velük a parkolóba, vinni összesen harminc kilót a két kezemben, ha már az ikrek nem akarnak sétálni, hm... 

- Itt hagyhatom rád a két lányt? Órák óta úgysem történik semmi. 

Kimegyek 1 darab gyerekkel. Ilyenkor mindig elkap valami nagy szabadságérzet. "Azta, milyen könnyű. Csak felkapom, és már ott is vagyunk a kocsinál. Nahát, épp annyi idő, mintha csak egyedül sétálnék oda." Valami átdereng egy korábbi életemből, amikor az 50 méteres távolság még valóban 50 méteres távolság volt. Nem ez az áthidalhatatlan, fáradságos, megannyi számomra-nem-zsigerből-jövő-külön-kompetenciákat-fejlesztendő akadálypálya. (Vagyis hogyan juttassak el A-ból B-be 3 gyereket - megőrizve minimum a testi épségüket, de jó esetben a magam szellemi épségét is -, ahol a legidősebb 4 éves, mindegyik különböző irányba akar menni, a két 2 éves vígan éli dackorszakát, vagyis mind felfedezi, hogy ő is akarhat valamit, és ennek a valaminek különböznie kell a többiekétől, de legalább az ikertestvérétől biztosan, és megtapasztalja, hogy ez a különböző akarat egészen különleges hatást tud kiváltani Anyából, például pipacsvörössé lehet tenni vele Anya fejét, vagy izzadságcseppeket varázsolhat a fejére, de az is lehet, hogy Anya is megáll az utca közepén, és a szembejövő forgalommal nem foglalkozva hadonászik felemelt kezekkel az ég felé.)

Manó büszkén baktat bilijére a kocsi csomagtartójába. Múlnak a percek, és én roppantul kiélvezem mindegyiket, beszívva a felhőtlen anyaidő illatát. Na meg a biliét, mert Manó nem tud leszállni róla. Valahol mélyen motoszkálni kezd azért bennem, hogy mintha túl régen lennénk itt, legalábbis ahhoz képest, hogy a lányoknak azt mondtam, csak egy percre ugrunk ki, és mindjárt jövünk is. Felhívom Apát. 

- Jól vagy? Minden rendben? 

- Jól vagyok, csak szerintük nem, úgyhogy bent tartanak. Holnap összecsavarozzák a sarkamat, mert darabosra tört. Már épp akartalak hívni.

- Micsoda?! És akkor most hol vagy? 

- Hát most elkülönítettek itt egy ágyon, míg az osztályra visznek. Ezért tudtam felvenni. 

- És a lányok hol vannak? 

- Hát veled. Vagy mégsem?! 

- Én a kocsinál vagyok még, Manó nem tud leszállni a biliről, gondolom, megviselték az izgalmak. 

- A lányokat egy nénire bíztam ott a váróban, mondván, hogy te ott leszel mindjárt. Ahogy kimentél, egyből beszólítottak. 

- De az már legalább 10 perce volt!

Csomagtartót lecsapom. Ja, benne egy kétéves kisfiú egy bili tetején. A vaksötétben. Egyedül. Felnyitom újra.  

- Drágám, beszaladok a lányokért, hogyan mind együtt legyünk veled, jó? Nincs mitől félned, mindjárt itt leszek. 

Manó bólint. 

A lányok visítanak a váróban, Apáért és Anyáért kiabálnak. Felkapom őket, és a lehető leggyorsabban visszaviharzom velük a kocsihoz. (Közben átsuhan az agyamon, hogy nahát, kettővel is egész gyorsan lehet közlekedni, ha legalább az egyik már akármilyen fáradtan is, de legalább a saját lábán tud sétálni. Csak valahogy ez a hármas variáció nem megy nekem. Mit élhetnek át a hármasikresek...)   

Manó meglepő módon nem tűnik ijedtnek. Zokogó gyerek helyett egy álmosan ücsörgő fiúcskát látok. Apa hív: 

- Ha most visszajöttök, még beengednek elköszönni tőlem.  

Mit csináltak régen mobiltelefon nélkül? Hah. 

Mennék, de Manó még trónol. Apa kétpercenként hívogat. 

- Gyertek öt percen belül, vagy már nem engednek be.

Csoda történik, mert Manó ebben a pillanatban leszáll. Most hova takarítsam ezt el? Zacskókeresés, kukakeresés, gyerekek begyűjtése, "Cicukám, most nem tudlak felvenni, nagyon nehéz vagy, gyere a saját lábadon", Cicu lépdel, de elesik a padkában, zokog, mégiscsak két gyereket cipelek, még jó, hogy ilyen közel találtam parkolót. 

Csengetünk, Apához be, mindenki fáradt, mindenki zokog, mindenki ordít. 

- Apacuk, gyeje haza! Apacuk, GYEJEEEE!

Már nem vagyok biztos abban, hogy bölcsebb volt visszajönnünk elbúcsúzni, mintha Apa egyszerűen "eltűnt" volna. (Azt hiszem, a nővérke se fog ilyen engedményt tenni másnak.) Abban pedig biztos vagyok, hogy legközelebb akármilyen "kis" sérülésünkkel se hozok gyereket kórházba... akkor inkább egy idegenre őket... Vagy mégse? 

Összeszedem minden szétdobált cókmókunkat a kórházi folyosókról, és ismét nagyon hálás vagyok, hogy Virág már maga is tud vinni egy hátizsákot... Valahogy elvánszorgunk a kocsihoz, elindulunk, és örülök, hogy álomba sírják magukat, miközben altatót énekelek. Késő éjszaka van, mire hazaérünk, és talán ez az első eset, hogy egyszerre három gyereket csempészek át az autóból az ágyába.