(A párbeszédek utólagos lejegyzése hangfelvétel alapján történt.)
Cicu:
- Kéjek vajas kenyejet!
- Ah - sóhajtom, mert éppen visszahuppantam az ágyba Apa mellé. - Mindjárt, csak megiszom ezt a kávét.
- Éhes vagyok! Kéjek vajas kenyejet!
- Drágám, most ittad meg a hatalmas kakaódat... Nahát, meg se ittad teljesen, itt a maradék, tessék, ha annyira éhes vagy. Tudod, milyen tej ez? Házi! Jucus hozta, bizony ám! Aki ezt megissza, nem lehet éhes délig, annyi zsír meg tejcukor van benne!
- Nem jó! Kéjek vajas kenyejet!
- Nézd, mi felvilágosult szülők vagyunk, akik tudják, hogy csak akkor képesek betölteni gyerekeik szükségleteit, ha előbb figyelembe veszik a sajátjaikat is.
Cicu a szemöldökét ráncolja.
- Magyarán úgyse leszel boldog, ha anyád nem boldog. Érted már? Ha én most megiszom ezt a kávét, nagyon boldog leszek. Vagy legalábbis ébren tudok maradni a mai éjszaka után... Pattogtam már neked eleget, most már igazán várhatnál egy kicsit.
Cicu egy pillanatig hallgat, majd Apához fordul, és újra rázendít:
- Vajas kenyejet kéjek, Apacuk!
- Előbb megiszom a kávét - válaszol Apa. - Mostanra Anya is megitta volna, ha nem veled beszélgetett volna.
- Vajas kenyejet kéjek, AZONNAL!
De honnan ismeri azt a szót, hogy "azonnal"?
- No jó, mit szólsz egy kiflihez? - szólalok meg, mert fő elvem a következetesség. - Ott van az ebédlőasztalon, idehozhatod.
- Inkább te!
- Jól van, jól van, csak ne bömbölj!
Kivánszorgok, felkapom a kiflit. Szétnyílik a kezemben, jé, ezt már tegnap kettévágtam. Szerencséd van, Cicukám, hogy ilyen anyád van, kenek neked még vajat is bele. Hupsz, nincs a hűtőben. Ja igen, a margarin is elfogyott. Mikor is? Úgy két napja? Jó volna már bevásárolni végre. Lássuk csak, itt ez a jó kis sütőmargarin... Kicsit avas, sebaj. Vajaskifliprojekt kipipálva.
- Cicukám - mondom büszkén a hálószobában -, vajas kiflit hozott anyád, na mit szólsz ehhez?
Cicu gyanakodva, összeráncolt szemöldökkel:
- Nem jó! Nincs benne vaj!
- Csak nem látod. De nézd, ott van belül, a közepén! Ez jobb, mint a vajas kenyér, így még a kezedet se fogod összekenni!
(Meg az ágyat se - teszem hozzá magamban.)
Szétnyitja a kiflit, és bányászni kezdi benne ujjával a margarint.
Eszik két falatot.
- Jóllaktam! - dobja félre.
Manó sétál be lassan a nappaliból:
- Én kéjek vaaannajaot - motyogja.
Hogy mit? Öööö... ja persze, hát vajas kiflit kér ő is.
- Hozom már a kiflit - és megállapítom, hogy lám, milyen kedves anyukaként pattanok most első szóra, megérte meginni azt a kávét... Ja, nem, nem is ittam meg, hova is tettem?!
- Nem kéjek vajas kiflit! Vonatot kéjek! - horkan fel dühösen Manó. - Gyeje vonatozni!
- Jó, megyek!
- Nem Anyacuk! Apacuk, te gyeje!!!
- Itt ül az ölemben Cicu - szól Apa -, én nem tudok most menni. Gyeje, neked is olvasok, míg Anya a reggelit készíti.
- Nem megyek! Kakijni kell!
- Hát gyere a WC-be! - hívom.
- Nem, nem kakijok Anyacukkal! Apacuk, te gyeje!
- Anyacuk, én megyek veled! - szán meg engem Cicu.
- Te fogsz Manó helyett kakilni?
- Te nem kakijsz, ÉN kakijok! - kiabál dühösen Manó, és gyorsan bevágja Cicu előtt a WC-ajtót.
- Elfér itt mindenki - nyitom ki újra. - Nézd, Manó, te ülsz a WC-re, Cicu meg a rózsaszín bilire.
- Nem, én is bilibe!
- Dehát ez rózsaszín, ez lányoknak való.
- Hozd ide kék bilimet!
- Az ott van a ti szobátokban, és Virág még alszik, ne ébresszük fel, jó?
- Én bilibe, akkor is bilibe!
- Cicu, cseréltek? Te a WC-be, Manó a bilibe.
- Nem kell jószaszín bili, fújj, lányos! Én WC-be!
- Rendben, ülj rá!
- Nem ide! Másik WC-re!
- Drágám, nézd, addig vacakoltál, míg összepisilted a nadrágodat. Kell még pisilni?
- Nem!
- És kakilni?
- Nem!
- És neked, Cicu?
- Nem!
Leveszem Manóról a pisis ruhákat, és megpróbálok lábujjhegyen beosonni a gyerekszobába tisztákért.
Nahát, Virág már ébren van. Apa telefonját nyomkodja suttyomban. Vajon mikor nyúlta le, és mióta van ébren?
- Látom, a tegnapi (vagy tegnapelőtti?) pólódban aludtál - szólítom meg. Mellőzöm a "jóreggelt, drágám, hogy aludtál"-féléket, mióta értésemre adta, hogy utálja a reggeli köszönéseimet, és ha még egyszer megpuszilom, pofán vág.
- Ez szuper, akkor csak nadrágot kell húznod, mindjárt jövök is a teáddal.
- Azta, milyen jó kis traktoros nadrágot találtam neked, Manókám! - Hiába, Anya furfangos, aki jól tudja, milyen stratégiákkal vehet rá egy pucér fiúcskát, hogy legalább egy árva nadrágot rávarázsolhasson.
Egészen irigylem magamat: hogy ez a nadrághúzás milyen könnyen ment! Ha így haladunk, még zokni is lesz a talpán. No csak azért, hogy féltőn szerető jó apám ne fenyegessen minket a telefonban: "Majd elmegyek hozzátok, és jól befűtöm a kályhátokat! Ha pedig még egyszer meglátok valakit mezítláb, még meg is verem. Elsősorban rád gondoltam, te nyomorék!" (A nyomorék természeten nem én vagyok, hanem a férjem, mióta eltörte a lábát.) A kályhánk füstöl, a szag elviselhetetlen, papa csak ne fűtsön be vele. Csináljon magának otthon szaunát, ha annyira akar.
Csatt, Manó képen vág. Azt hiszem, nagyon elkalandoztam.
- Ezt hívják pofonnak - mondom. - Miért kaptam?
- E' nem jó nadrág! E' nagy! - fortyog.
- Nem fog leesni, ha összekötöm a derekadon ezt a madzagot. Erre találták ki.
- Nem, nem szabad összekötni! Nem engedem! Nem szabad!
- Összekötöm mégis.
Csatt, megint egy kaptam egyet. Kár volt nekem megtanítani a pofon szóra, most majd rajtam gyakorolja.
Manó vonatozni kezd, és én megkönnyebbülve indulok a konyhába reggeliért.
- Kutya legyek, ha hoztad nekem azt a fránya mézes teát! - lépdel ki szobájából dohogva Virág. - Nahát, ti vonatoztok? Ördögbe a teával! Én is beszállok!
Hiába, Virág szókincse látványosan színesedik, mióta megkapta azt a hatalmas népmesegyűjteményt.
Cicu:
- Én is, én is vonatozok!
- Nem! Nem adok vonatból! - fülelem, és megállapítom magamban, milyen csodás reggeleim is vannak, mióta Apa kitörte a lábát, és most ő fog majd ugrálni problémát oldani.
- Várjatok csak - hallom is a hangját -, van itt elég síndarab, építsünk mindenkinek külön pályát!
- Velem vonatozz, CSAK velem! - fortyog Manó.
- Mindjárt, drágám, csak segítek előbb a lányoknak pályát építeni.
A pályák elkészülnek, de hopp, valami még hiányzik.
- Kéjek vonatot! - mondja Cicu.
- Nem adok! - így Manó.
Sebaj, Cicu kiszolgálja magát. Rúgás, hajtépés, harapás, lássuk: hányat is szerzett?
Manó sír.
- Drágaságom! - esdekel nekem a férjem. - Most mondd meg, mit csináljak velük? Elfenekeljem őket?
- Az nem lesz jó... Nyitva a függöny, beláthatnak a szomszédok, még feljelentenek minket bántalmazásért. Valami mást kell kitalálnod.
- De kár. Lássuk csak... - mondja megadón Apa. Torokköszörülés, hangszínváltás. - Gyertek, édeskék, számoljuk meg a vonatokat. Mennyi van itt? Egy, kettő, három... nyolc! Ez csodás, mindenkinek pontosan négy-négy jut! Melyik négy vonat lesz Cicué?
- Semmi! Nem adok! Enyém vonatok! - üvölt Manó.
- Akkor választok én. Nézzétek, ezek lilák. Igazán lányosak! Legyenek ezek Cicué!
- De az ott mozdony! Nekem is kell mozdony!
- Ez lila mozdony, ez Cicué. Nézd csak, maradt itt még neked egy zöld mozdony! Így mindkettőtöknek jutott egy darab mozdony és három vagon.
Egy pillanatig néma csönd. Még a konyhából is érezni, ahogy a vibrál a levegő. És vajon Cicu mit szól majd ehhez az elosztáshoz?
- Jó - motyogja Manó.
- Jó - mondja Cicu.
Megkönnyebbülés, hurrá, hallani, ahogy a mázsás kő legurul Apa kebeléről.
És abban a pillanatban megszólal Virág:
- Én akkor most melyik vonatot kapom?
Tanácstalanságunkban nagy szerencsénkre Cicu váratlanul sírni kezd:
- Száj nyelvem!
- Fáj? Mutasd csak! Dugd ki!
Cicu kiölti.
- Ej-ej, nem csoda, hogy fáj. Nézd csak, tele van aftával - fordulok Apához fülig érő vigyorral.
- Anyacuk nevet - húzza el magát tőlem sértődötten Cicu. - Anyacuk jossz! Száj nyelvem! Nem nevetni! Nem nevetni!
- Jaj, édesem, ne haragudj! Nem annak örülök, hogy fáj a nyelved, hanem hogy megvan az oka, miért nem akartál enni tegnap a sós tortádból. De nagyon együttérzek veled. Úgy szeretném meggyógyítani édes kis nyelvedet. Neked van a világ legcukibb nyelve az összes cicu közül. Még Pamacs macskáénál is cukibb, pedig ő az övé aztán igazán cuki, igaz?
Cicu megnyugszik.
- Akkor megpuszilod nyelvemet?
- Hát persze!
Óvatosan puszit lehelek kiöltött nyelvére, és képzeletben már készítem is elő magamnak a pálinkát a fertőtlenítéshez.
- Nem jó! - sírja Cicu. - Száj nyelvem! Megpuszilod még egyszer? Jobban!
Megint megpuszilom, most már úgy igazán.
- Nem jó! - sír tovább. - Nem segít! Még mindig száj! Dugd ki te is nyelvedet, úgy puszilj!
- Figyelj - hátrálok meg, - a gyógypuszi nem egyből segít, hanem lassan, észrevétlenül. De ha holnap felébredsz, már kevésbé fog fájni, és akkor majd tudni fogod, hogy mégis ez a gyógypuszi segített. Addig meg nézd, itt van ez jó kis finom szirup vigaszdíjul - indulok a fájdalomcsillapítóért.
- Nem kéjek szijupot, fújj!
- Pedig milyen szép rózsaszín! Azt hittem, ez a kedvenc színed.
- Nem kedvenc!
- Rendben. Ki kér rózsaszín szirupot? - nézek körbe.
- ÉÉÉN! - ugrik a másik kettő.
Erre már Cicu gyorsan kitátja száját.
- Itt ez a jó kis spray is - tartom az Anaftint.
Cicu, mostanra nem kérdés, már tartja is a száját. Belefújok.
- E' nem jó! Nem finom! Anya, jossz vagy! Apa is jossz, Anya is jossz!
Manó:
- Anya jossz, Apacuk NEM jossz!
- Ezt nem hiszem el! - csapom össze a két kezem. - Hát végre valamiben mégis egyetértenek!
- Hova mész, Apacuk?
- Megyek munkába - feleli Apa. Feláll, veszi mankóit, és elindul a hálószoba irányába. Érdekes, hogy egy lábon is képes rohamtempóban elhagyni a terepet. Nem is ugrálás ez, már-már szökdelés, szinte érzem, ahogy minden szökkenéssel egyre könnyebbé válik a mozgása.
Az órára pillantok. Mikor lett 8 óra?! És hogy van az, hogy fél 6-tól idáig semmit nem csináltam?!
"Ez nem semmi - biztatom magam az anyósom szavaival. - Hiszen egész napodat a gyerekekre áldozod. Hidd el, megtérül, mert amit most beléjük fektetsz, nem veszi el tőlük senki."
Körbenézek, hogy a földre dobált romhalmaz, szennyes, ezeréves kiflicsücskök és Duplo-darabkák között megkeressem az én boldog, érzelmileg kiegyensúlyozott édes kicsi kincseimet.
- Anya! - kiabál Virág. - Cicu megint megharapta Manót! Manó nem adta oda a vonatot!
