‒ Ma délután bevásárolunk ‒ jelentem be. 

‒ Hujjá, hujjá! – A gyerekek ugrálva éljeneznek. 

Számítok erre az üdvrivalgásra, hiszen családi életünkben az, hogy havi egyszer eljutunk boltba is, nagyjából annyit jelent számukra, mint másoknál mondjunk egy állatsimogató. Lám, megtérül az Egyszerűbb gyermekkor koncepciója, tessék, ezek a gyerekek igazán örülnek a semminek is. (Igen, igen, csakis a csökkentett ingerek, az antifogyasztói attitűd és a tudatos költségtervezés végett szervezem úgy, hogy három-négy-öt-...-hetente vásároljak be /a tejet Jucus hozza, a nagy fagyót meg a havi adag kenyérrel tömöm tele/. Szándékosan használom a szervezés szót, hisz e mögött véletlenül sem valamiféle anyai hanyagság vagy fejetlenség áll, ahogy az se, hogy épp akkora örömöt jelent nekem a kisgyerekes bevásárlás, mint amekkora öröm ez a bolti alkalmazottnak. 

Felkapom az előszobában a retikülöm. Vagyis a hatalmas pelenkázótáskát a három gyereknek szükséges minden holmival meg a saját telefonommal, pénztárcámmal. „Á, minek is cipelni ilyen óriási táskát – jut eszembe. – Hetek óta nem veszünk elő belőle semmit. Nem is pelenkás már senki, rágcsát meg kapnak majd a boltban, pótruha van a kocsiban is.” Leteszem a táskát a sarokba, végigsimítom valami nosztalgikus érzéssel. „Hát ennyi volt, cimbora. Öt évig rá se néztem más táskára. De most már nagyok lettünk. Nincs itt egy bébi se, csak csupa édes gyerek. Ez is egy mérföldkő.”  

Mit ácsorgunk itt, siessünk, siessünk, sok a dolog még mára, ráadásul húsz perc az út a boltig, húsz vissza, nincs idő a tötyörgésre. Be tudnánk vásárolni persze a közelben is, dehát az ember választ: vagy csizmát vesz a gyereknek, vagy dupla-, triplaannyit fizet ugyanazért a kajáért, ha a Tescoban egy másik boltban veszi. Kivonulunk a magunk szokott módján, becsatolom a kicsiket az autóba. Utoljára rendszerint Virágot hagyom, hisz ő már nagy, felelősségteljes, sose csinál veszélyeset az utcán várva, míg én csatolászok, se semmi butaságot, á, dehogy. Hm-hm, hogy is lesz majd a boltban hármójukkal ‒ morfondírozom ‒, nem lenne jó, ha ismét belehajtanának kicsi kocsijukkal a szaloncukordobozokból épített óriási toronyba, hogy aztán kártyavárként hulljon alá az egész, mint legutóbb. 

‒ Virág, vissza kell ugranom a babakocsiért, de te maradj itt!

Már pattanok is a padlásra. Hát persze, a két kétévest csak áttolom majd a bolton, a cuccokat meg majd bedobálom a nagy bevásárlókocsiba, tolhatja azt Virág is. 

Na, most érdemes megnézni egy mai anyapéldányt: meg se kottyan ám levonszolni a padlásról az összecsukott dögnehéz ikres terepjárót, végig megannyi lépcsőn át, majd le újabbakon a járdára, járdán túl pedig a ház előtt parkoló autóig, hogy aztán nagy levegőt véve egy mozdulattal hajítsa be végre a csomagtartóba. Mindezt zuhogó esőben. Ööö... ajjaj. Virág is kint áll az esőben... Miféle anya az ilyen, elfelejtettem bezárni őt is a kocsiba... Nem baj, nem baj, úgyse zavarja, meg aztán tessék: ha azt mondom a gyerekemnek, maradjon, ő aztán meg se mozdul. Na kérem szépen, a tökéletes gyereknevelés gyümölcse. Még hogy miféle anya. 

A kis drága meg milyen jól elvan. Éppen tisztogatja a visszapillantó tükröt. 

A sapkájával!

Húzná fel a fejére a csuromvizes fejfedőt, amikor üvöltésemmel megakasztom a mozdulatban.

– FEL NE HÚZD AZT A SAPKÁÁT! Mégis, mit csinááálsz, MIT GONDOLSZ?! 

Azt nem mondtam, hogy „te agyatlan!” vagy hasonlók, de a hangerőmben, na meg a hangsúlyomban minden benne van.

Virág is, én is beülünk az autóba.

Ahogy elindulunk, belém mar a felismeréssel egybekötött lelkiismeretfurdalás: szegénykém csak nekem akart segíteni. Legutóbb kórházi kontrolra menet Apát kértem, hogy törölje le a párát a visszapillantóról, biztos emlékezett rá.  

– Bocsáss meg, Virág. Csúnyán rád üvöltöttem, pedig te jót akartál. 

– De miért kell mindig mindent üvöltve mondani?! – tör ki Virágból.  

Hát ez az. Ez a mindig. Hogy lehetek ilyen?! – Ismét lejjebb süppedek az ülésemben.     

–  Igazad van. Bárcsak újra játszhatnám veled ezt. Ha nem esne az eső, kiszállnék, és azt mondanám neked: „Édesem, te segíteni szeretnél nekem? De drága vagy! Köszönöm, hogy letörlöd a tükröt! Csak a sapkádat sajnálom, mert csupa víz lett. Legközelebb kérhetsz tőlem rongyot is, jó?” Na, erre te mit mondanál? 

– Nem mondanék semmit! 

– Mert akkor te hogyan játszanád újra? 

– Nem játszanám újra sehogy! 

– Lehet, hogy mérges vagy még, és időre van szükség, hogy meg tudj bocsátani.

– Nincs rá szükség. 

– Pedig úgy szeretném helyrehozni, ami közöttünk eltört...

– Milyen törésről beszélsz?! –  ráncolja a homlokát Virág, majd kikerekedik a szeme, és látom, ahogy megcsillan benne a gyanú, hogy anyja szegény nincs egészen rendben. 

– MI NEM TÖR-TÜNK EL SEM-MIT, A-NYU! – Lassan, minden szótagot jól megnyomva ejt. – Ugye, tudod?!

Eszembe jut, hogy Virág konkrét gondolkodású. 

– Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek. 

– Tudom. Folyton mondod. 

– De érzed is? Az üvöltözésem ellenére is?

– Igen... Én is szeretlek –  szán meg engem. 

Majd hozzáteszi: 

– Apa viszont egy tökfej. Legszívesebben... ööö... – látszik, hogy nagyon próbálja megtalálni a legmegfelelőbb szavakat – ...legszívesebben a fejére kakilnék! 

– Huh. És mit követett el? 

– Hát azt mondta, hogy húzzak fel egy pulcsit! 

– Nekem megbocsátottad, hogy folyton üvöltözök, de apának a fejére kakilnál? 

– Igen... És ne nevess, mert ezt most NAGYON KOMOLYAN mondom! 

– Értem – válaszolom, és megengedem magamnak a jóleső bizsergést, hogy milyen jó ötlet volt a sztárapára delegálni az öltöztetés felelősségét – persze csak azért, hogy ne érezze magát olyan célvesztettnek vagy tehetetlennek, ha már úgyis csak egyhelyben ülős dolgokat tud csinálni a mankóival. 

– Nahát, Manókám, fordítva húztad a csizmáidat! – veszem észre kisfiam kacsalábas csizmáit a hátsó ülésen. 

– Nem én husztam! Te vótá az! – háborodik fel Manóka, és már rúgja is lefelé magáról a lábbelit. Hajjaj, veszélyes lesz, ha már a kétéves gyerekemre se tudom rákenni saját bénázásaim. Újra elfog a nosztalgia.  

– Képzeld, Anya – mesél Virág –, az oviban volt egy lány, akinek kacsa volt a cipője! Tudott ám még hápogni is, úgy, hogy „háp-háp”! 

– Nahát. Azt hogy? Volt valami beépítve a cipő talpába, ahogy azokba a villogó cipőkbe is?

– Nem tudom. De Hanna néni mondta. Az Orsi cipőjére. Utánozta is, hogy „háp-háp”! Elhallgat, majd titokzatosan hozzáteszi: 

– Tudod, mi jutott akkor eszembe? Hogy lehet, hogy Hanna néni csak viccel velünk... Aztán elszégyellve magát: 

– De ne mondd ám el Hanna néninek, hogy szerintem csak viccelt! 

– Nem mondom el neki. Lakat a számon. 

– De Anyaaa! – kerekedik ki Virág szeme ismét, és mondja azzal a gyengeelméjűeknek szóló hangon. – NINCS IS LAKAT A SZÁDON!  

– Ja igen. 

Megérkezünk a bolthoz. 

– Cicu, Manó: képzeljétek, hoztam magammal babakocsit! Egy igazit. Játsszuk azt, hogy ti kisbabák vagytok, én meg az anyukátok. Most bemegyünk a boltba, és végig ezt fogjuk játszani. Halkan gőgicsélhettek, vagy ujjat szopogathattok, vagy bármi, amit a kisbabák szoktak. Jó lesz? 

– Jóó! – lelkesedik Cicu. 

Manónak azonban jobb ötlete támad.  

– Inkább te legyél baba, én tojjak! – mondja.  

– Ó, az nagyon jó lenne, és te ügyesen tudsz tolni. Az a baj, hogy én túl nagy vagyok, és nem férek bele a babakocsiba. Összetörne alattam... Nincs mit tenni, csak anyuka lehetek. Vagy esetleg Virág lehetne az anyuka. 

– Inkább te! – mondja Cicu. 

– Na jó. Akkor legyek én az anyuka. Gyerünk! 

Azaz míg a gyerekek bent maradnak a kocsiban, csomagtartót felnyitni, ikerterepjárót kiráncigálni, szenvedni a berozsdált „kiugrató” babakocsigombbal, na végre kiugrik, hurrá. Manónál ajtót kinyitni, esernyőt betámasztani ajtóhoz magunk fölé, felhúzni Manóra a kabátot, sapkát, csizmát, ja, előbb a lehajigált zoknit, mert utazni Manó csak mezítláb szeret tél közepén is. Gyereket kivenni, áttenni babakocsiba. Nem jó, visítás, hogy „én ededül!”, kezdhetjük újra: Manót vissza a babakocsiból az autósülésbe. Manó egyedül lemászik, de nem jó ez se, sipákol, hogy jaj, megázik, esernyőt ott hagytam a babakocsin. Végre katt: Manó becsatolva. Ikerkocsit áttolni Cicu oldalára, majd a szokásos: kabát, sapka, csizma, előtte zokni. Nem, ő valójában nem huzigálná le a zokniját magáról, amúgy is fázós, jégcsap a lába sokszor még zokniban is, dehát mi más tehetne, ha egyszer Manó lehúzza a zokniját, le kell húznia neki is.

Cicu izgatottan mászik a babakocsiba, és igyekszik a játékunkhoz a lehető leglátványosabb grimaszt biggyeszteni arcára. Most mérges kisbabát játszik, adja értésemre. Na végre kiszállhat türelmes Virágom is, és lelkesen kéri a százast, amit majd bedughat a nagy bevásárlókocsiba.

– Mindjárt kapod, csak előveszem a pénztárcám – mondom, és nyúlnék be érte a pelenkázótáskába, amikor hirtelen rám kiált az anyósülés előtti táskahelyről a nagy üresség. 

Jaj, ne!!! 

– Hát ilyen nincs! Ilyen nincs! És mégis van! – törnek fel belőlem Török László szavai. 

– Mi ninc? – kérdezi Cicu.

– Mi van? – kérdezi Virág.  

– Hát, nincs se százas, se pénztárca – kesergek. Szegény kicsikék, pedig hogy várták a bulit. 

– Az nem baj, fizethetsz telefonnal is. 

– Telefon sincs. Azt is otthon hagytam. 

Egész drámai a kép, ahogy végignézek a kis társaságon. A mosolygó szájacskák hirtelen legörbülnek, mintha még a fülecskéjük is lejjebb konyult volna. Ott állunk üresen az autópálya-közeli nagy élelmiszerbolt előtt a hatalmas, kiüresedett, szürke parkolóban. Szürke az ég is, arcunkba csap a hideg és az eső, az autópálya monoton zúgása üvöltő szélként hallik ide. Milyen romantikus. 

– Sebaj – veregeti meg a hátam Virág. Látom rajta, hogy nagyon szeretne most valami kedveset mondani. – Nyugi, Anyu, már máskor is volt ilyen. 

– Hajj... Ez igaz... Köszi, drágám... – préselem ki magamból a szavakat, miközben úgy érzem, már a béka feneke is toronyként magaslik fölém –, ez igazán bátorító. 

Eltelik egy idő, míg újra mindenki bent ül az autóban. Már csak a babakocsit ráncigálom vissza a csomagtartóba az előre bekészített bevásárlószatyrok, mélyhűtőtáska, a télvíz idejére kijáró vészhelyzeti plusz pokróc, a pótruhás utazótáska, na meg a bili mellé. Mert hiába, Ikresanyu előrelátó. Meg főleg jól szervezett. 

„Hát ma már nem tudunk visszajönni, holnap délelőtt ovis advent, délután Dorkáék jönnek, holnapután megint kórházi kontrol. Kiszállítás a falunkba nincs, nem baj, csak három napot kell kihúznunk, míg újra jöhetek, lekvár még van a spájzban, megnézem majd azt a várva várt pékséget, ami nemrég nyílt nálunk.” Tekintettemel végigpásztázom még egyszer az autót. Jaj, ne, Virág még mindig kinn áll az autó mellett.

Drágaság, milyen türelmes, és milyen megbocsátó, lám, ő nem ordította le a fejem, amiért otthon hagytam a pénztárcát. Az eső se zavarja, belevaló csajszi ám. 

Most is az ablakokat törölgeti nekem. Sebaj, az a sapi már úgyis elázott. Meg ő is. 

– Látod, anyu? – kiált be nekem kedvesen. – Figyelek ám arra, amit mondasz! Tudom, hogy nem örültél volna a sapkámnak! Nem is azt használom! 

Nem hát.   

Szép halványrózsaszín kabátjában teljes testtel tapad rá az autóra. Két kezét széttárva angyalkázik, úgy törli nekem kabátja ujjaival a mocskos kocsiablakokat.