- Kint esik az eső. Tudjátok mit? Csináljuk játszóházat - itthon!
Már többedik napja zuhog, minden olyan szürke, és igazából én vagyok az, aki szeretné megspórolni a kintlétet. Magyarán a sárban dagonyászást, az előszoba összetaknyolását, a fogyhatatlan mosást, na de főleg az ugrálást a pocsolyákban (lejtőn lefelé, orron landolva) (figyelem, a nem ugráltatás egyenlő azzal, hogy nem veszed figyelembe a gyerek korának megfelelő szükségleteit, Vekerdy óta ez már világos, tudja ezt minden szembejövő anyatárs).
Papírlapokat fektetek buzgón a szőnyegre.
- Ezek a kövek, a szőnyeg pedig a sár. Sétáljatok végig a köveken, de vigyázzatok, bele ne essetek a sárba!
A gyerekek lelkesen elindulnak.
- Nézd, hogy lépdelek, már be is értem a célba! - kiabál Virág.
Az ikrek a nyomában. Nem várják meg a startot, egyszerre indulnak, folyton egymásba ütköznek, és ugyanarra a papírra akarnak állni.
- Ez a papíj az enyém!
- Nem, enyém!
Újabb papírokat fektetek le:
- Nézzétek csak, két úton is lehet egyszerre sétálni.
De a két út csak ugrásnyira van egymástól, az ikrek ugrálni kezdenek, megint egymásba ütköznek. Lökdösődés, nyafogás:
- Ez a papíj az enyém!
- Nem, én vótam itt hamajabb!
- Anya, Cicuék nem engednek át, pedig én már itt várok mióta!
- Vigyázzatok, ha lelökitek egymást, senki nem tud bejutni a célba! Hol az a kicsi talpacska? Nézd csak, tedd erre a kőre gyorsan, látod, itt nem zavar senki, már mehetsz is gyorsan!
- De én itt akajok menni! Manó tegye tajpát oda!
- Nem, Cicu tegye!
- Húha, ki lesz most az az okos, aki átugrik a másik út kövére? Siessetek, mert jön egy darázs, jaj-jaj, még megcsíp valakit a pocsolyában, ha túl sokáig ácsorog itt! Bzzz!
- Én vagyok az okos, én ugjok!
- Nem, én ugjok!
Ahh, azt hiszem, ez a játék még korai volt. Sebaj, ma úgyis tele vagyok ötletekkel arra nézve, hogy is lehet marakodás helyett a testvéri kapcsolatokat erősíteni és igazán együttműködő kis csapatot építeni. Nem is értem, ennyi alvás(hiány) után hogy tudok így sziporkázni.
- Nézzétek, itt van ez a két lufi tegnapról. Feldobom őket a magasba, de ti ne engedjétek őket leesni!
Hamar kiderül, hogy két lufi nem elég, mert Virágnak egyedül se kihívás fent tartani a kettőt.
Cicu sir:
- Anyacuk, Vijág nem enged lusziszni (azaz lufizni)!
- Hozok még kettőt.
- Anya, én is fújhatok?
- Fújhatsz. Melyiket választod, Virág?
- A pirosat, a pirosat!
- Rendben, akkor én fújom a rózsaszínt.
Fújom nagy hörcsögképpel, érzem, ahogy az erőlködéstől pirosodik a fejem, valahogy a lufifújás tudománya nálam kimaradt, na mi lesz most, besülök, mint a múltkor a strandon az úszógumival, vagy sikerül, huhú, dagad a lufi, hurrá.
- ANYAAA! NEM HALLOOOD, AMIT MONDOK?! - ordít Virág.
Meglepődöm, ezek szerint már szólongat egy ideje? Naná, bömböl, mert mégiscsak a rózsaszínt akarta, ő ezt már megmondta, de én csak azért is a pirosat fújtam, nem kell, csúnya, fújj, hagyjál.
- Huhh, akkor most pihizzünk erre egyet, jó? UZSONNAAA! Amíg hozom az uzsit, maradjatok itt, és játsszatok kicsit. Mindenki magában, jó? Ki melyik játékot választja?
Ki-ki választ magának, ami tetszik. Az egyik kirakót, a másik beszélő papagájt, a harmadik mentőautót.
Mire megtöltöm a bögréket teával, a tálkákat gyümölccsel (nem több öt percnél, hisz ma ügyesen mindent előre elkészítettem, hiába, ez egy ilyen sziporkázó nap), és visszaérek hozzájuk, már egymás haját tépik.
- Mi történik itt?!
- Nem atta oda papagájt!
- Meghúzta a hajamat!
- Meghajapott!
- Akkor most ne szóljon senki semmit, amíg meg nem issza a teáját! CSEND LEGYEEEN! - ordítom.
Míg isznak, gondolok egyet, megfogom a földön heverő plüssöket. Veszek egy levegőt, és megpróbálom megkeresni magamban a (sosem volt) kreatív anyut, aki mindent megold.
- Ó, kutyuska, mi történt veled, miért ilyen bozontos a szőröd? Összeverekedtél a szomszéd kutyával?
Figyelmes, tágra nyílt szemek, néma csend és légyzümmögés, szinte érezni a vibrálást, ahogy a gyerekek lélegzet-visszafojtva várják a folytatást.
Legalábbis így van megírva a nagykönyvben.
Manó bömböl:
- Az az én kutyusom!
Cserélek teknősre. Virág sír:
- Az az én teknősöm!
- Igen, ezek a ti állataitok. Kölcsönvehetem őket? Csak egy kicsit, amíg eljátszok velük egy mesét.
- Cicutól kérd el! Ő adja neked kölcsön!
- Nem, Virág adja oda!
Bömbölés, sírás, hajtépés.
Érzem, ahogy zöld pikkelyeket, karmokat növesztek, nőni kezd a fejem, sőt sokszorozódni, már füstöl az orrom is, de mielőtt lángjaimmal nyelném el a gyerekeket, becsapom az ajtót, és úgy okádom:
- Én most innen EEELMEGYEEEEK!
- Hova, Anyacuk?
- VILÁGGGÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Már többedik napja zuhog, minden olyan szürke, és igazából én vagyok az, aki szeretné megspórolni a kintlétet. Magyarán a sárban dagonyászást, az előszoba összetaknyolását, a fogyhatatlan mosást, na de főleg az ugrálást a pocsolyákban (lejtőn lefelé, orron landolva) (figyelem, a nem ugráltatás egyenlő azzal, hogy nem veszed figyelembe a gyerek korának megfelelő szükségleteit, Vekerdy óta ez már világos, tudja ezt minden szembejövő anyatárs).
Papírlapokat fektetek buzgón a szőnyegre.
- Ezek a kövek, a szőnyeg pedig a sár. Sétáljatok végig a köveken, de vigyázzatok, bele ne essetek a sárba!
A gyerekek lelkesen elindulnak.
- Nézd, hogy lépdelek, már be is értem a célba! - kiabál Virág.
Az ikrek a nyomában. Nem várják meg a startot, egyszerre indulnak, folyton egymásba ütköznek, és ugyanarra a papírra akarnak állni.
- Ez a papíj az enyém!
- Nem, enyém!
Újabb papírokat fektetek le:
- Nézzétek csak, két úton is lehet egyszerre sétálni.
De a két út csak ugrásnyira van egymástól, az ikrek ugrálni kezdenek, megint egymásba ütköznek. Lökdösődés, nyafogás:
- Ez a papíj az enyém!
- Nem, én vótam itt hamajabb!
- Anya, Cicuék nem engednek át, pedig én már itt várok mióta!
- Vigyázzatok, ha lelökitek egymást, senki nem tud bejutni a célba! Hol az a kicsi talpacska? Nézd csak, tedd erre a kőre gyorsan, látod, itt nem zavar senki, már mehetsz is gyorsan!
- De én itt akajok menni! Manó tegye tajpát oda!
- Nem, Cicu tegye!
- Húha, ki lesz most az az okos, aki átugrik a másik út kövére? Siessetek, mert jön egy darázs, jaj-jaj, még megcsíp valakit a pocsolyában, ha túl sokáig ácsorog itt! Bzzz!
- Én vagyok az okos, én ugjok!
- Nem, én ugjok!
Ahh, azt hiszem, ez a játék még korai volt. Sebaj, ma úgyis tele vagyok ötletekkel arra nézve, hogy is lehet marakodás helyett a testvéri kapcsolatokat erősíteni és igazán együttműködő kis csapatot építeni. Nem is értem, ennyi alvás(hiány) után hogy tudok így sziporkázni.
- Nézzétek, itt van ez a két lufi tegnapról. Feldobom őket a magasba, de ti ne engedjétek őket leesni!
Hamar kiderül, hogy két lufi nem elég, mert Virágnak egyedül se kihívás fent tartani a kettőt.
Cicu sir:
- Anyacuk, Vijág nem enged lusziszni (azaz lufizni)!
- Hozok még kettőt.
- Anya, én is fújhatok?
- Fújhatsz. Melyiket választod, Virág?
- A pirosat, a pirosat!
- Rendben, akkor én fújom a rózsaszínt.
Fújom nagy hörcsögképpel, érzem, ahogy az erőlködéstől pirosodik a fejem, valahogy a lufifújás tudománya nálam kimaradt, na mi lesz most, besülök, mint a múltkor a strandon az úszógumival, vagy sikerül, huhú, dagad a lufi, hurrá.
- ANYAAA! NEM HALLOOOD, AMIT MONDOK?! - ordít Virág.
Meglepődöm, ezek szerint már szólongat egy ideje? Naná, bömböl, mert mégiscsak a rózsaszínt akarta, ő ezt már megmondta, de én csak azért is a pirosat fújtam, nem kell, csúnya, fújj, hagyjál.
- Huhh, akkor most pihizzünk erre egyet, jó? UZSONNAAA! Amíg hozom az uzsit, maradjatok itt, és játsszatok kicsit. Mindenki magában, jó? Ki melyik játékot választja?
Ki-ki választ magának, ami tetszik. Az egyik kirakót, a másik beszélő papagájt, a harmadik mentőautót.
Mire megtöltöm a bögréket teával, a tálkákat gyümölccsel (nem több öt percnél, hisz ma ügyesen mindent előre elkészítettem, hiába, ez egy ilyen sziporkázó nap), és visszaérek hozzájuk, már egymás haját tépik.
- Mi történik itt?!
- Nem atta oda papagájt!
- Meghúzta a hajamat!
- Meghajapott!
- Akkor most ne szóljon senki semmit, amíg meg nem issza a teáját! CSEND LEGYEEEN! - ordítom.
Míg isznak, gondolok egyet, megfogom a földön heverő plüssöket. Veszek egy levegőt, és megpróbálom megkeresni magamban a (sosem volt) kreatív anyut, aki mindent megold.
- Ó, kutyuska, mi történt veled, miért ilyen bozontos a szőröd? Összeverekedtél a szomszéd kutyával?
Figyelmes, tágra nyílt szemek, néma csend és légyzümmögés, szinte érezni a vibrálást, ahogy a gyerekek lélegzet-visszafojtva várják a folytatást.
Legalábbis így van megírva a nagykönyvben.
Manó bömböl:
- Az az én kutyusom!
Cserélek teknősre. Virág sír:
- Az az én teknősöm!
- Igen, ezek a ti állataitok. Kölcsönvehetem őket? Csak egy kicsit, amíg eljátszok velük egy mesét.
- Cicutól kérd el! Ő adja neked kölcsön!
- Nem, Virág adja oda!
Bömbölés, sírás, hajtépés.
Érzem, ahogy zöld pikkelyeket, karmokat növesztek, nőni kezd a fejem, sőt sokszorozódni, már füstöl az orrom is, de mielőtt lángjaimmal nyelném el a gyerekeket, becsapom az ajtót, és úgy okádom:
- Én most innen EEELMEGYEEEEK!
- Hova, Anyacuk?
- VILÁGGGÁÁÁÁÁÁÁÁ!
