- Anya, megírjuk végre azt a levelet Lali Papáéknak? - kérdezi Virág. 

- Milyen levelet? - pislogok rá értetlenül.

- Hát tudod, amit elkezdtem reggel. Mutattam neked, nem emlékszel? 

- De igen... ööö... - Nem hazudok, valami tényleg kezd derengeni.

Tekintetemet végigjáratom a délelőtti pusztításon. Száradó kenyérdarabkák a földön szétdobált játékok között, áradó ammóniaszag a szennyeskosár felől (mivel nem fért a mosógép mellé, természetesen az ebédlőben kapott helyet), nem beszélve az összefestékezett asztalról a délelőtti "maszatolós klubunk" után. 

Átadom magam a példabeszédekbeli derék asszonyhoz illő anyai sorsnak. Hiszen napnál is világosabb, hogy ilyenkor félreteszünk minden munkát, és gyermekünk lelkét töltögetjük, hogy aztán késő éjjel és hajnalban, na meg az ikrek váltott ébredései közötti békés nyugalomban pótolhassuk be házi teendőink szorgos elvégzését. Tudatosítom magamban annak jelentőségét is, hogy Virág mostanában ismét egyre gyakrabban mondogatja: haljak már meg. (Nem ő, hanem én.) Igen, egészen átjár egy bizsergető érzés, hisz napnál is világosabb, hogy a szülő ezt így fordítja magában: "Édes jóanyám, nagyon szeretlek. Hiányzol nekem. Emlékszel a sok szép együtt töltött időnkre? Szeretnék veled megint kettesben lenni." - Igen, pontosan így hangozna e vágy egy érett serdülő szájából. De mert Virág még kicsi, nem tudja másképp kifejezni vágyát, mint hogy fülembe visítsa vágóhídra vitt malachoz hasonlatos módon: "Haljál már meg!" 

- Nem kell sokat várnod, türelmes kis Virágszálam - simogatom meg kis buksiját gyöngéd szeretettel. - Csak éppen lefektetem ezt a két kis beteget delelni, és repülök ide vissza hozzád. Addig rajzold tovább a reggeli leveledet papáéknak, jó? 

- Jó. Festhetek is? 

- Hát persze.

Nagyszerű, hogy nem pucoltam még le az asztalt. Na meg hogy olyan okosan bebugyoláltam nagyanyai örökségemet: Az ódon faasztal szépségét régóta viaszosvászon rejti el (persze csak a kisgyermekes évek idejére). A viaszosvásznat ezúttal átlátszó műanyag terítővel fedtem. Erre került végül minden gyermek saját védőalátétje, és miután felvette ki-ki a maga festőköpenyét, máris kezdődhetett a felhőtlen alkotómunka.      

 

Összeszedem a két kicsit és mindent, ami az alváshoz kell. Kutya, párna, kisautó, kirakó Manónak. Cicunak mindössze kis rózsaszín pléd az arca alá, nagy pléd a testére. Na meg a nagy nyuszi, a kis nyuszi, az elefánt, két könyv és egy baba. Jajj, gyertek vissza az ágyból, elmaradt a biliztetés, bugyipelus, orrszívás, orrspray. Rendben, tessék visszamászni a rácsos ágyba, én visszarakom a rácsokat. Tenném, de hova tűntek?! Biztos megint síléceknek használták őket, végigmegyek a házon, kutatom minden szegletét, nincs meg. Végigmegyek még egyszer, na még egyszer utoljára, mindössze tíz perc. Megvannak végre, teszem vissza, de minek, ezek itt ketten már bealudtak. Kétségkívül megvan az előnye, ha a gyerekek lázasak, hisz nincs gond az elalvással.

"Talán mégis be kellett volna adnom azt a lázcsillapítót - cikázik át rajtam egy kósza gondolat -, mert könnyen elalszanak ugyan a láztól, de aztán korábban ébredhetnek".

Mindegy is, már alszanak, meg hát vár Virág. Úgy összesen húsz perce. 

Drága Virág. Milyen türelmes, és milyen jól el tudja foglalni magát.

- Nézd, anya, szeplőrajzot csináltam!

Nézem. A képet is, Virágot is, na meg a Virág mögötti festékplecsniket a szép svéd tapétán.

- Az ecsetről lespricceltem a festéket a papírra úgy, hogy rázni is kezdtem - újságolja lelkesen -, pont így!

Újabb plecsnik a tapétán.

- Aztán a kapott fröccsenésekbe - folytatja - beleláttam mindenféle figurát. Figyeld, ez itt egy pillangó! 

- Oh...  így már értem. Egészen különleges technika. Mondd csak, hol tanultad ezt? 

- Hát tőled.

- Tőlem? Úgy érted, én adtam az ihletet, mert szeplős vagyok?

- Nem. Hanem mert együtt csináltunk villásrajzokat.

- Villásrajzokat? - ráncolom értetlenül a homlokom.

- Igen... Tavaly ősszel.

Valami bevillan arról, hogy tényleg meghajlítottunk pár villát, és azokat temperába mártva nyomkodtunk "tulipánokat" papírra. Bizonyára nagyon értetlen arcot vágok, mert lánykám hirtelen felcsattan:

- Jaj, anyu! Ez tavaly volt, ezért te arra nem emlékezhetsz. De én emlékszem.

- Aha.

- Szóval akkor villa volt, úgyhogy legyen most szeplő, gondoltam. Így jött a szeplőrajz.

- Világos - mondom. - Megírjuk azt a levelet? 

A kanapéra ülünk, és előveszem Virág reggeli rajzát is. Tudom, hogy egy jó szülő nem csak annyit mond ostoba módon, hogy "ügyes vagy", hiszen nem a személyt, hanem a cselekvést kell minősíteni. Szeretném jóvátenni a besülésemet, és kifejezni, hogy fontos nekem ő, és hogy teljes figyelmemmel figyelek rá.  

- Nézd már, mióta tudsz te tulipánt is rajzolni meg locsolókannát? Milyen precízen kidolgoztál minden apró részletet! Ez nem semmi! Ez valami!

Eszembe jut, hogy Virág ezt a rajzot hívta "levélkezdésnek", úgyhogy így folytatom: 

- Mondd, miért pont ezeket rajzoltad? Üzenni szerettél volna valamit a papáéknak? Hogy köszönöd a sok szép tulipánhagymát, amit küldtek neked? 

- Hagyd már abba! - csattan fel Virág. - Ez nem üzen semmit! Ez csak egy rajz! Érted? Nem jelent semmit! Csak egy rajz és kész! 

Kitépi a kezemből, és idegesen harsogja: 

- Írjad már végre a levelemet! 

Írni kezdem, amit diktál. Arról, hogy jöjjenek már érte papáék vagy őt vigyék el innen.

"Szegény lánykám - gondolom magamban. - Hiába jelentett beteget, mégse figyeltem annyit őrá. Sőt kevesebbet, hisz mindenki beteg, nyűgös. Pedig milyen kedvesen ábrándozgatozott még múlt heti ovis napjai egyikén, hogy milyen jó is lesz, ha végre ő is megbetegszik."

De mi ez a nagy pálfordulat, hogy hirtelen Papáékhoz kívánkozik, ahová pár hete lasszóval se lehetett volna elvinni még nélkülünk?

- Csigalassan írsz - panaszkodik Virág. - Írjad már: "Amint meggyógyul Apa, ráveszem őt is, hogy jöjjön le hozzátok. Akkor aztán majd mind együtt leszünk, és együtt nézzük a tévétekben a Kicsi gesztenyeklubot meg a Rózsaszínpárducot..."

Lezárjuk a borítékot. Matricákat is teszünk rá, hogy semmiképp se tudják felbontani.

- Hozzál celluxot is! - kéri Virág. - Ragasszuk rá a matricákra! 

- Azt miért? 

- Hogy ne tudja a postás lekaparni a matricákat. 

Aztán ollót kér, s mikor a fürdőből visszatérek, döbbenten látom, hogy levágta a boríték mind a négy sarkát, belenyiszálva saját levelébe is.

- Nahát, miért vágtad le a sarkokat?

- Hát azért, anyu, hogy papáék jobban fel tudják bontani a sok celluxtól. Ezt neked kell magyarázni?  

Végre kész vagyunk.  

- Ez a ház egy borzalom - szólal meg Virág.

- Miért mondod ezt?

- Te nem utálod, hogy minden szét van dobálva, és semmi nincs a helyén?

- De igen.

- Ha zavar, akkor miért nem raksz rendet?! 

- Talán mert veled töltök minőségi időt? 

- Mi az a minőségi idő? 

- Hát hogy olyat csinálok, amit te szeretnél, és közben te jól érzed magad. 

- De hát anya, akkor ezt jól elrontottad! Én egyáltalán nem érzem jól magam! 

Gondolkodóba esek. 

- Kicsit se? 

- Kicsit se. 

- Jó - állok fel, és elnyomom a szám szegletébe bepofátlankodó mosolyt, hogy wow, mégis csak mehetek utamra -, akkor takarítok.

Felállok, de ebben a pillanatban, mintha csak megérezte volna, Manó kiabál bele a bébiőrbe:

- Hoj vagy máj, Anyacuk? GYEJE MÁÁÁÁJ!