Mi az oka, hogy egy kisbaba, aki három hónapos korától valami csoda folytán átaludta az éjszakákat, kétéves korában arra jut, hogy mostantól ő (is) fog műsorozni? ‒ töprengek este az ágyban, helyesebben a matracomon a gyerekszobában. Cicu éjszakai ébredéseire gondolok, miközben Manó altatókat énekelget magának: „Fejem, vállam, téjdem, tajpam…” , majd az ének dallamára: „Fejem, füjem, ojjom, tojkom…”, „Fejem, ojjom, popóm, köjmöm…”.  A többit már nem hallom.

Mintha csak egy perce tettem volna le a fejem, amikor Cicu felsír.

‒ Anyaaa!

‒ Ahhh….haaaa... ‒ motyogom.    

‒ Betakajsz?

Hát persze.

Egy órával később később.

‒ Anyaaa! 

‒ Ühhhhmmmmm.

…

‒ ANYAAA!

Ja igen ‒ rezzenek fel. Mióta is szólingat vajon?

‒ Itt vagyok.

‒ Hozoj tejet?

Próbálok feltápászkodni.

‒ Anyaaa!

‒ Igen?

‒ Hozoj? MÉJ NEM VÁJASZÓJSZ?!

‒ Elfelejtettem. De mindjárt hozom.

Felveszem a köntöst, kimegyek a konyhába, leszűröm a tejet, megmelegítem. Beviszem, megvárom, leteszem a poharat. Cicut betakarom, cicaplédet tegyem feje alá, hol a nyuszikája, hé, hova tűnt az esti könyvecskéje, mijé vettem ki ágyából, nem, könyv nem nyomja őt, de nyuszi beesett ágy alá, vegyem ki, megvan. Lefekszem, húznám magamra a paplant, amikor:

‒ Anyaaa!

‒ Mi van már megint?! ‒ szisszenek fel dühösen.

‒ Szejetjek! Pussz-pussz!  

Egyszerre olvaszt le egy kislány angyalkahangja minden fagyot a szívem tájékáról. Mégis csak igaz az a Didergő király.  

‒ Én is szeretlek. Nagyon. Megpuszilhatlak?

‒ NEM!

Mikor is kezdődtek az ébredések? ‒ folytatom magamban az esti monológom. ‒ Valamikor a múlt nyáron. Először talán mamáéknál. Leutaztam a gyerekekkel hozzájuk, hadd legyen nekik is nyaralás, akkor is, ha Apa nem tud velünk jönni, hisz építi a házat... Vajon Cicuka miről álmodott akkoriban, hogy annyiszor ébredt? Netán Apáról? Hm. Vagy csak túl sokat adok inni este?

Á ‒ húzom magamra a paplant, mintegy lezárva a kérdést ‒, csak így akarja kompenzálni az elmúlt éveket. Na és kiterjeszteni az ikres sémát erre is: mindig tökéletesen az ellentétét művelni annak, amit az ikertestvére tesz. Nem, ez se igaz teljesen… Képes vajon egy három hónapos csecsemő észlelni, hogy a tesó már nyolcadjára kel éjszaka, és ezért felvenné a mintababa szerepet? Majd pedig amikor tesó már nem kel fel annyiszor, rájön, hogy ideje a szerepcserének?... Mindegy is, úgyse tudom megfejteni, a legjobb, amit tehetek, ha most alszom.

Nézem még a plafont jó ideig, mielőtt újra el tudok aludni.

‒ Hó vagy má??? AJAAA!

Ez most Manó lesz. Nála aztán nincs kecmec, ugrani kell, de rögvest, különben olyan hangversenyt rendez, hogy felébreszt minden alvót.

‒ Hó vagy má?! Jossz vagy, jossz vagy!

Vagyis rossz.

‒ Itt vagyok ‒ vágom magam haptákba, parancsra készen.

‒ Elfogyott kukim!

‒ Ó, az nagy baj.

‒ Elfogyott, elfogyott! ‒ kiabálja.

‒ Gyere, megnézzük a fürdőszobában, mi maradt belőle.

‒ Nézd csak ‒ mutatom neki a fürdőben ‒, megvan az egész! Lehet, hogy csak rosszat álmodtál! 

‒ Ja, megvan? ‒ vizsgálódik csodálkozva.

Meglepve elhallgat, de aztán összehúzza a szemöldökét, és azt morogja:

‒ A’ nejjó! Le kell vágni!

‒ Levágni?... Pedig nekem nagyon tetszik így.

‒ Nejjó! Montam má!

‒ Oké, le kell vágni. De én most ehhez álmos vagyok. Menjünk az ágyba, és majd holnap kitaláljuk, mi legyen vele. Kérsz egy kis tejecskét?

‒ Nem!

Az ágynál:

‒ Nem akajok aludni.

‒ Drágám, sose kell. Olvashatsz is, vagy autózhatsz az ágyadban. Csak ez a kutyuska itt álmos ‒ mutatok a kezében szorongatott plüssre. ‒ Te viszed be, vagy én?

‒ Te NEM! Én ededül! ‒ horkan fel, és bemászik.

Eltelik egy idő, míg Manó újra elalszik, hallom, ahogy sokáig gurigatja még autóit a falon. „De jó, hogy egyedül el tudnak aludni”‒ sóhajtom magamban elégedetten, mielőtt magam is elaludnék.

‒ GYEJE MÁÁÁJ! ‒ ver fel ismét a harsogó parancsnok.

‒ Kéjek kakakút [kakaót]... Nem kéjek kakakút. Teját kéjek!... Nem teját kéjek. Kakakút kéjek! 

Ajjaj. Manó nagyon, de nagyon álmos.

‒ Drágám, tudod, még sötét van. A kakaó meg a tea csak napsütésben szeret előjönni. Tejecskét tudok hozni.

Rám bámul, na most mi lesz. Látom, hogy a szó elhatott az agyáig, el ám, még mielőtt elborította volna az a földönfetrengős „deénasztakajom”, látom, ahogy megcsillan a szemében az értelem, és ha megcsillan, akkor tudom, hogy… győztem!

De Manóka most minden értelmes szemcsillantása ellenére kitátja száját, és elbődül. De nagyon. Még a jelzőlámpa fényénél is látni, ahogy belerezeg ínyvitorlája a bődülésbe.

Szájára tapasztom egyik kezem, a másikkal felkapom, és kiviharzok vele a nappaliba.

‒ Itt szabad sírni. Vagy ki is leshetünk az ablakon... Ajjaj, még minden sötét. Éjszaka van, ilyenkor mindenki alszik még.

‒ Jé. Szötét van ‒ motyogja meglepetten. ‒ Akkoj moszt micsinájjunk?

‒ Hát én álmos vagyok. Te is álmos vagy, szerintem aludjunk.

‒ Ja ‒ dünnyögi Manó ‒, ejfejejtettem, hoty ámosz vagyok. Beteszee átyamba?

‒ Ma délután bevásárolunk ‒ jelentem be. 

‒ Hujjá, hujjá! – A gyerekek ugrálva éljeneznek. 

Számítok erre az üdvrivalgásra, hiszen családi életünkben az, hogy havi egyszer eljutunk boltba is, nagyjából annyit jelent számukra, mint másoknál mondjunk egy állatsimogató. Lám, megtérül az Egyszerűbb gyermekkor koncepciója, tessék, ezek a gyerekek igazán örülnek a semminek is. (Igen, igen, csakis a csökkentett ingerek, az antifogyasztói attitűd és a tudatos költségtervezés végett szervezem úgy, hogy három-négy-öt-...-hetente vásároljak be /a tejet Jucus hozza, a nagy fagyót meg a havi adag kenyérrel tömöm tele/. Szándékosan használom a szervezés szót, hisz e mögött véletlenül sem valamiféle anyai hanyagság vagy fejetlenség áll, ahogy az se, hogy épp akkora örömöt jelent nekem a kisgyerekes bevásárlás, mint amekkora öröm ez a bolti alkalmazottnak. 

Felkapom az előszobában a retikülöm. Vagyis a hatalmas pelenkázótáskát a három gyereknek szükséges minden holmival meg a saját telefonommal, pénztárcámmal. „Á, minek is cipelni ilyen óriási táskát – jut eszembe. – Hetek óta nem veszünk elő belőle semmit. Nem is pelenkás már senki, rágcsát meg kapnak majd a boltban, pótruha van a kocsiban is.” Leteszem a táskát a sarokba, végigsimítom valami nosztalgikus érzéssel. „Hát ennyi volt, cimbora. Öt évig rá se néztem más táskára. De most már nagyok lettünk. Nincs itt egy bébi se, csak csupa édes gyerek. Ez is egy mérföldkő.”  

Mit ácsorgunk itt, siessünk, siessünk, sok a dolog még mára, ráadásul húsz perc az út a boltig, húsz vissza, nincs idő a tötyörgésre. Be tudnánk vásárolni persze a közelben is, dehát az ember választ: vagy csizmát vesz a gyereknek, vagy dupla-, triplaannyit fizet ugyanazért a kajáért, ha a Tescoban egy másik boltban veszi. Kivonulunk a magunk szokott módján, becsatolom a kicsiket az autóba. Utoljára rendszerint Virágot hagyom, hisz ő már nagy, felelősségteljes, sose csinál veszélyeset az utcán várva, míg én csatolászok, se semmi butaságot, á, dehogy. Hm-hm, hogy is lesz majd a boltban hármójukkal ‒ morfondírozom ‒, nem lenne jó, ha ismét belehajtanának kicsi kocsijukkal a szaloncukordobozokból épített óriási toronyba, hogy aztán kártyavárként hulljon alá az egész, mint legutóbb. 

‒ Virág, vissza kell ugranom a babakocsiért, de te maradj itt!

Már pattanok is a padlásra. Hát persze, a két kétévest csak áttolom majd a bolton, a cuccokat meg majd bedobálom a nagy bevásárlókocsiba, tolhatja azt Virág is. 

Na, most érdemes megnézni egy mai anyapéldányt: meg se kottyan ám levonszolni a padlásról az összecsukott dögnehéz ikres terepjárót, végig megannyi lépcsőn át, majd le újabbakon a járdára, járdán túl pedig a ház előtt parkoló autóig, hogy aztán nagy levegőt véve egy mozdulattal hajítsa be végre a csomagtartóba. Mindezt zuhogó esőben. Ööö... ajjaj. Virág is kint áll az esőben... Miféle anya az ilyen, elfelejtettem bezárni őt is a kocsiba... Nem baj, nem baj, úgyse zavarja, meg aztán tessék: ha azt mondom a gyerekemnek, maradjon, ő aztán meg se mozdul. Na kérem szépen, a tökéletes gyereknevelés gyümölcse. Még hogy miféle anya. 

A kis drága meg milyen jól elvan. Éppen tisztogatja a visszapillantó tükröt. 

A sapkájával!

Húzná fel a fejére a csuromvizes fejfedőt, amikor üvöltésemmel megakasztom a mozdulatban.

– FEL NE HÚZD AZT A SAPKÁÁT! Mégis, mit csinááálsz, MIT GONDOLSZ?! 

Azt nem mondtam, hogy „te agyatlan!” vagy hasonlók, de a hangerőmben, na meg a hangsúlyomban minden benne van.

Virág is, én is beülünk az autóba.

Ahogy elindulunk, belém mar a felismeréssel egybekötött lelkiismeretfurdalás: szegénykém csak nekem akart segíteni. Legutóbb kórházi kontrolra menet Apát kértem, hogy törölje le a párát a visszapillantóról, biztos emlékezett rá.  

– Bocsáss meg, Virág. Csúnyán rád üvöltöttem, pedig te jót akartál. 

– De miért kell mindig mindent üvöltve mondani?! – tör ki Virágból.  

Hát ez az. Ez a mindig. Hogy lehetek ilyen?! – Ismét lejjebb süppedek az ülésemben.     

–  Igazad van. Bárcsak újra játszhatnám veled ezt. Ha nem esne az eső, kiszállnék, és azt mondanám neked: „Édesem, te segíteni szeretnél nekem? De drága vagy! Köszönöm, hogy letörlöd a tükröt! Csak a sapkádat sajnálom, mert csupa víz lett. Legközelebb kérhetsz tőlem rongyot is, jó?” Na, erre te mit mondanál? 

– Nem mondanék semmit! 

– Mert akkor te hogyan játszanád újra? 

– Nem játszanám újra sehogy! 

– Lehet, hogy mérges vagy még, és időre van szükség, hogy meg tudj bocsátani.

– Nincs rá szükség. 

– Pedig úgy szeretném helyrehozni, ami közöttünk eltört...

– Milyen törésről beszélsz?! –  ráncolja a homlokát Virág, majd kikerekedik a szeme, és látom, ahogy megcsillan benne a gyanú, hogy anyja szegény nincs egészen rendben. 

– MI NEM TÖR-TÜNK EL SEM-MIT, A-NYU! – Lassan, minden szótagot jól megnyomva ejt. – Ugye, tudod?!

Eszembe jut, hogy Virág konkrét gondolkodású. 

– Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek. 

– Tudom. Folyton mondod. 

– De érzed is? Az üvöltözésem ellenére is?

– Igen... Én is szeretlek –  szán meg engem. 

Majd hozzáteszi: 

– Apa viszont egy tökfej. Legszívesebben... ööö... – látszik, hogy nagyon próbálja megtalálni a legmegfelelőbb szavakat – ...legszívesebben a fejére kakilnék! 

– Huh. És mit követett el? 

– Hát azt mondta, hogy húzzak fel egy pulcsit! 

– Nekem megbocsátottad, hogy folyton üvöltözök, de apának a fejére kakilnál? 

– Igen... És ne nevess, mert ezt most NAGYON KOMOLYAN mondom! 

– Értem – válaszolom, és megengedem magamnak a jóleső bizsergést, hogy milyen jó ötlet volt a sztárapára delegálni az öltöztetés felelősségét – persze csak azért, hogy ne érezze magát olyan célvesztettnek vagy tehetetlennek, ha már úgyis csak egyhelyben ülős dolgokat tud csinálni a mankóival. 

– Nahát, Manókám, fordítva húztad a csizmáidat! – veszem észre kisfiam kacsalábas csizmáit a hátsó ülésen. 

– Nem én husztam! Te vótá az! – háborodik fel Manóka, és már rúgja is lefelé magáról a lábbelit. Hajjaj, veszélyes lesz, ha már a kétéves gyerekemre se tudom rákenni saját bénázásaim. Újra elfog a nosztalgia.  

– Képzeld, Anya – mesél Virág –, az oviban volt egy lány, akinek kacsa volt a cipője! Tudott ám még hápogni is, úgy, hogy „háp-háp”! 

– Nahát. Azt hogy? Volt valami beépítve a cipő talpába, ahogy azokba a villogó cipőkbe is?

– Nem tudom. De Hanna néni mondta. Az Orsi cipőjére. Utánozta is, hogy „háp-háp”! Elhallgat, majd titokzatosan hozzáteszi: 

– Tudod, mi jutott akkor eszembe? Hogy lehet, hogy Hanna néni csak viccel velünk... Aztán elszégyellve magát: 

– De ne mondd ám el Hanna néninek, hogy szerintem csak viccelt! 

– Nem mondom el neki. Lakat a számon. 

– De Anyaaa! – kerekedik ki Virág szeme ismét, és mondja azzal a gyengeelméjűeknek szóló hangon. – NINCS IS LAKAT A SZÁDON!  

– Ja igen. 

Megérkezünk a bolthoz. 

– Cicu, Manó: képzeljétek, hoztam magammal babakocsit! Egy igazit. Játsszuk azt, hogy ti kisbabák vagytok, én meg az anyukátok. Most bemegyünk a boltba, és végig ezt fogjuk játszani. Halkan gőgicsélhettek, vagy ujjat szopogathattok, vagy bármi, amit a kisbabák szoktak. Jó lesz? 

– Jóó! – lelkesedik Cicu. 

Manónak azonban jobb ötlete támad.  

– Inkább te legyél baba, én tojjak! – mondja.  

– Ó, az nagyon jó lenne, és te ügyesen tudsz tolni. Az a baj, hogy én túl nagy vagyok, és nem férek bele a babakocsiba. Összetörne alattam... Nincs mit tenni, csak anyuka lehetek. Vagy esetleg Virág lehetne az anyuka. 

– Inkább te! – mondja Cicu. 

– Na jó. Akkor legyek én az anyuka. Gyerünk! 

Azaz míg a gyerekek bent maradnak a kocsiban, csomagtartót felnyitni, ikerterepjárót kiráncigálni, szenvedni a berozsdált „kiugrató” babakocsigombbal, na végre kiugrik, hurrá. Manónál ajtót kinyitni, esernyőt betámasztani ajtóhoz magunk fölé, felhúzni Manóra a kabátot, sapkát, csizmát, ja, előbb a lehajigált zoknit, mert utazni Manó csak mezítláb szeret tél közepén is. Gyereket kivenni, áttenni babakocsiba. Nem jó, visítás, hogy „én ededül!”, kezdhetjük újra: Manót vissza a babakocsiból az autósülésbe. Manó egyedül lemászik, de nem jó ez se, sipákol, hogy jaj, megázik, esernyőt ott hagytam a babakocsin. Végre katt: Manó becsatolva. Ikerkocsit áttolni Cicu oldalára, majd a szokásos: kabát, sapka, csizma, előtte zokni. Nem, ő valójában nem huzigálná le a zokniját magáról, amúgy is fázós, jégcsap a lába sokszor még zokniban is, dehát mi más tehetne, ha egyszer Manó lehúzza a zokniját, le kell húznia neki is.

Cicu izgatottan mászik a babakocsiba, és igyekszik a játékunkhoz a lehető leglátványosabb grimaszt biggyeszteni arcára. Most mérges kisbabát játszik, adja értésemre. Na végre kiszállhat türelmes Virágom is, és lelkesen kéri a százast, amit majd bedughat a nagy bevásárlókocsiba.

– Mindjárt kapod, csak előveszem a pénztárcám – mondom, és nyúlnék be érte a pelenkázótáskába, amikor hirtelen rám kiált az anyósülés előtti táskahelyről a nagy üresség. 

Jaj, ne!!! 

– Hát ilyen nincs! Ilyen nincs! És mégis van! – törnek fel belőlem Török László szavai. 

– Mi ninc? – kérdezi Cicu.

– Mi van? – kérdezi Virág.  

– Hát, nincs se százas, se pénztárca – kesergek. Szegény kicsikék, pedig hogy várták a bulit. 

– Az nem baj, fizethetsz telefonnal is. 

– Telefon sincs. Azt is otthon hagytam. 

Egész drámai a kép, ahogy végignézek a kis társaságon. A mosolygó szájacskák hirtelen legörbülnek, mintha még a fülecskéjük is lejjebb konyult volna. Ott állunk üresen az autópálya-közeli nagy élelmiszerbolt előtt a hatalmas, kiüresedett, szürke parkolóban. Szürke az ég is, arcunkba csap a hideg és az eső, az autópálya monoton zúgása üvöltő szélként hallik ide. Milyen romantikus. 

– Sebaj – veregeti meg a hátam Virág. Látom rajta, hogy nagyon szeretne most valami kedveset mondani. – Nyugi, Anyu, már máskor is volt ilyen. 

– Hajj... Ez igaz... Köszi, drágám... – préselem ki magamból a szavakat, miközben úgy érzem, már a béka feneke is toronyként magaslik fölém –, ez igazán bátorító. 

Eltelik egy idő, míg újra mindenki bent ül az autóban. Már csak a babakocsit ráncigálom vissza a csomagtartóba az előre bekészített bevásárlószatyrok, mélyhűtőtáska, a télvíz idejére kijáró vészhelyzeti plusz pokróc, a pótruhás utazótáska, na meg a bili mellé. Mert hiába, Ikresanyu előrelátó. Meg főleg jól szervezett. 

„Hát ma már nem tudunk visszajönni, holnap délelőtt ovis advent, délután Dorkáék jönnek, holnapután megint kórházi kontrol. Kiszállítás a falunkba nincs, nem baj, csak három napot kell kihúznunk, míg újra jöhetek, lekvár még van a spájzban, megnézem majd azt a várva várt pékséget, ami nemrég nyílt nálunk.” Tekintettemel végigpásztázom még egyszer az autót. Jaj, ne, Virág még mindig kinn áll az autó mellett.

Drágaság, milyen türelmes, és milyen megbocsátó, lám, ő nem ordította le a fejem, amiért otthon hagytam a pénztárcát. Az eső se zavarja, belevaló csajszi ám. 

Most is az ablakokat törölgeti nekem. Sebaj, az a sapi már úgyis elázott. Meg ő is. 

– Látod, anyu? – kiált be nekem kedvesen. – Figyelek ám arra, amit mondasz! Tudom, hogy nem örültél volna a sapkámnak! Nem is azt használom! 

Nem hát.   

Szép halványrózsaszín kabátjában teljes testtel tapad rá az autóra. Két kezét széttárva angyalkázik, úgy törli nekem kabátja ujjaival a mocskos kocsiablakokat. 

‒ Jó napot! Ajánlana valamit hát- és derékfájásra?

‒ Attól függ, mi okoz derékfájást.

‒ Jó kérdés. Talán a pár gyerekem, akiket emelgetni szoktam.

‒ Mennyi idősek?

‒ A nagy most lett öt, a kicsik két és felek.

‒ Akkor már a két-és-feleket is ösztönözni kell arra, hogy maguk másszanak, öltözzenek, és így tovább. Nem szabad őket emelgetni.

‒ Jó, megmondom nekik ‒ válaszolom, és levonom a következtetést magamban, hogy a gyógyszertáros rezzenéstelen arca két dolgot jelenthet: 1. mára már baromi sok az ikres anya 2. rettent jó a nő memóriája, és emlékszik, hogy legutóbbi itt jártamkor a két TAJ-kártyán ugyanaz volt a születési hely és idő.

‒ Más valamit?

‒ Ööö… Elfelejtettem: mit is kaptam derékfájásra?

‒ Az okot kell megszüntetni, és akkor rendbe jön majd az is.

‒ Ja igen. Azért vihetnék rá addig is valamit, míg megszűnik az ok?

‒ Mert annyira súlyos?

‒ Hát... Az súlyosnak számít, ha úgy egy hete napi fájdalomcsillapítás mellett is sajog?

‒ Hm. Van itt ez az oldatos. Direkt mozgásszervi panaszokra. Vagy inkább tablettát szeretne?

‒ Melyik az olcsóbb?

‒ Ár-érték arányban ez a jobb.

‒ Akkor legyen ez, köszönöm. EP-kártyával fizetnék.

‒ Várjon még, krém is kell.

‒ Igen?  

‒ Nézze, itt van ez – lobogtat fel egy házilag kutyult kenceficét. –  Ez is olcsó ám!  

‒ Akkor jó lesz.

‒ Van, aki bekenje magának?

‒ Van egy férjem.

‒ Ne csak a hátát kenje be, vagy a derékrészt, hanem az alatt is... magyarán a feneke legfelső harmadát. – Oldalra fordul, kezét a dereka tájékára teszi, úgy mutatja, milyen mozdulattal. ‒ Először hideg lesz, de hamar forróvá válik a terület. Fontos azonban, hogy a férje egyáltalán ne haladjon lejjebb a krémmel. – Lehalkítja a hangját, és úgy súgja cinkos pillantással ‒ Oda be pedig... semmiképp! Nagyon csípné! Csípős paprika is van a krémben, érti?

‒ Ááá, hogy is jutna ma ilyesmi egy férfi eszébe. De azért mindenképpen megmondom neki: oda be ezt most ne... Csak meg ne egye, ha megtudja, hogy csípőspaprika-krém. 

‒ Ne tegye a hűtőbe. 

‒ Pedig azt hittem, az van itt ráírva az oldalán. 

‒ Azt úgy kell érteni: ne tegye radiátor tetejére. 

‒ Ja, hát persze. Logikus.   

‒ Azért vagyok ám ilyen okos ‒ teszi hozzá kuncogva ‒, mert valaha masszőr voltam.

‒ Tényleg? És mi visz rá egy masszőrt arra, hogy felcsapjon patikusnak?

‒ Az még régen volt. Még a teológia előtt. Inkább a tanítás vitt rá.

‒ A tanítást megértem. De teológiát is végzett? Melyiket?

‒ X-et, de ott szociális gondozónak tanultam.

‒ Dolgozott abban a szakmában is?

‒ Dolgoztam. Budafokon. A Menedékben.

‒ Csak nem a Mamásban?

‒ De igen.

‒ Akkor ismeri A. B.-t? Meg C. D.-t? [E. F. ...Blabla...] És aki most van ott, Z. Zs.-t, egy barátnőmet?

‒ Z. Zs.-t nem, én még a korábbi érában dolgoztam.

‒ Értem. De milyen kicsi a világ! Most mennem kell. Örültem. Jövök máskor is. Viszontlátásra.

‒ Viszontlátásra. 

Elsétálok a hátam mögött feltolult sor mellett, szép komótosan, hisz otthon három gyerek vár egy mozgássérülttel. Jé, már az utcán is kígyózik sor, úgyhogy gyorsan visszafutok, és berontok a soron következő kuncsaft elé.

‒ Kifizettem, amit kaptam?

‒ Nem tudom. Visszanézem... Igen, úgy látszik, kifizette.

‒ Nahát. Köszönöm! Viszlát!  

Egész szép az idő! Nincs ennél jobb hír, ha már napok óta három nyűgös, beteg gyerekkel vagy összezárva. Mert betegség észleltekor azzal kezdi az ember, hogy lemondja az aznapi találkozót a kispajtás anyukájával. Aztán az ovit, a mamaklubot, na meg a heti összes közös bandázást. Sztornózza a szülinapi partikat, az anyakimenőket, a templomi összejöveteleket.  

Beteg gyereket nem visz az ember sehova. Még postára vagy patikába sem. (Orvoshoz meg pláne nem!) (Ja nem, az tavaly volt...) És ha sétálni merészelnek a nyílt utcán, nagy ívben elkerülik a játszóteret, nehogy összefertőzzenek másokat. Esetleg benéznek a szomszéd lovardába, és igyekeznek egészben kihúzni a ló szájából a gyerek kezét, miközben éppen adagolja a répát. Vagy szénát. Vagy azt a piócavastagságú barna gallyat... (Jaj, ne, az kutyasz*r, tedd le, de azonnal!)

Na de ha esik az eső, minden anya előre látja, ahogy a lovardából nemcsak citromos csizmákkal térnek haza, de citromba merülhet az egész overáll is – különösen egy jó kis orrabukta után. Ezért a bölcs szülő, aki tisztában van a friss levegő különleges gyógyító erejével betegség idején, úgy dönt, hogy márpedig ki nem teszi a lábát a hazulról. Kábé öt hétig, míg a gyerekek teljesen fel nem épülnek. Vagyis míg már minden testvér oda- és vissza nem fertőzte egymást, felülről és alulról, keresztbe és kasba, mindenféle variációban, hogy végül megkaphassák a „nagyágyút” a doktornénitől.

Délután három óra. A kicsik már ébren vannak egy ideje, beléjük pumpáltam az ébresztőnek szánt teát is. Mostanra biztosan készek fogadni a nagy hírt:

- Megyünk sétálni!

Taps és éljenzés helyett a gyerekek bömbölésben törnek ki:

- Én nem jövök!

- Én sem!

- Én majadok!

- Hú, pedig a szomszédban a lovacskák már biztos hiányolnak titeket. Meg a répát.

- Fújj, csúnya jó! Én nem adok jépát!

- Pedig magad vihetnéd a kis kosaradban. Nem baj, majd viszi más... Na ki lesz az első, aki odaér az előszobába?

Virág – milyen jó, hogy van nekem egy kis beépített emberem – lassan kivonszolja magát. Cicu óvatosan követi.   

- Cicukám, tudod te, melyik a bal lábad? Mert az való ebbe! – mutatom fel pöttyös overállja szárát.

Miután sikerül minden ruhadarabot ráimádkoznom a két lányra, Virág bejelenti:

- Én mégsem jövök!

Indul is vissza a nappali felé, pedig már Manó is ott sündörgött az ajtóban.

- Dehogynem jössz! – állítom meg. – Mert nem akármilyen séta lesz a mai! Ha továbbra is ilyen jó tempóban haladunk kifelé, napocska helyett sötétben fogunk sétálni! És akkor, na akkor: tudjátok, mi vár ránk? ZSEBLÁMPÁS KIRÁNDULÁÁÁS!!!

Ez hat. Hirtelen minden gyerek elnémul. Hiába, Ikresanyut nem állíthatja meg senki. Még ez a három nyafka, betegség után lábadozó kölök sem. Amúgy is tudom, hogy amint ajtón kívülre teszek mindenkit, úgy száll el a rosszkedv, mintha elvágták volna.

A terv működik, Virág kezd lelkesedni. 

Elő azokat a lámpákat! Még jó, hogy van külön fiók is nekik. Mind a tíznek. Működik is közülük vagy öt.

A két lányt kiteszem az ajtó elé a lámpákkal, nehogy besüljenek. 

Cicu ordít, menjek én is.

- Nem, szívecském, várj még – fordítom el a kulcsot –, itt bent csak leizzadsz. Virág vigyáz rád. Ő nagy, tudod, mindjárt ötéves. Meg ott van Karmi is.

Hurrá, kint vagyunk a fiúcskával is. Közben négy óra lett, valóban kezd sötétedni. És csak két zseblámpát vágott a földhöz dühében Cicu. Ez azt jelenti, hogy maradt pont három – minden gyereknek egy.   

A zsebemből kikandikál a túlélő-eleségnek szánt kekszes zacskó. Manó hamar rájár. Aztán a többiek is szimatot fognak.

Lassanként szállni kezd a rosszkedv, és próbálom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy éhesek lehettek a gyerekek, azért volt az a nagy nyűglődés. „Nem-nem. Hisz kaptak teát is. Jó, az uzsit elfelejtettem, de hát méz is volt abban a teában! Az aztán a kalória! Lám, a friss levegő az, ami csodát tett, tudtam én előre.”

Virág:

- Nahát, Anya, mókus van a fán!

- Nem mókus az, hanem Karmi, a macskánk. Biztos jött a keksz után.

Cicu lelkes:

- Gyeje Kajmi le fájól! Nééézd: van babakocsi! Te leszel baba, én tollak!

Mert hát hoztunk babakocsit is. Hogyne hoztunk volna, ha egyszer eldöntöttem, hogy így vagy úgy, de ma sétálni megyek. Karmi szófogadóan beleül a babakocsiba.

- Autóóó! – ordítom. Szeretem nézni, ahogy e varázsszóra a három gyerek mint három kis kecske, ugrik azonnal az út szélére.

Öröm helyett most hirtelen szorítani kezd belül valami.

- Jaj, miért kapcsoltátok le az elemlámpákat? Hol vannak?

- Én nem kapcsójtam le! – feleli Manó.

- Hát hova tetted?

- Itt, zsebembe.

Valóban, valami haloványan világlik az overáll zsebében.

- Ó, ez így nem lesz jó. Így nem látszik a fénye, és nem látnak minket az autósok ebben a sötétben. Gyere, előveszem és idekötöm az ujjadra ezt a biciklilámpát. Így akkor továbbra is eheted a kekszet, jó?

Cicu nem kéri a lámpát, felkötöm a babakocsira.

- Anya, pisijni kell! – szól Cicu. Későn. Semmi gond, leveszem a nadrágot, még jó, hogy az overáll alig kapott.

Míg az öltözéssel bíbelődünk, a másik kettő arrébb kóborol.

- Autóóó!

Ugranak, de jaj, mindenki máshová! Szerencsére az autós lassú, és már ki vagyunk világítva.

- Ez így nagyon veszélyes! Muszáj együtt maradnunk, mondtam már! Így nem tudom egyszerre mindenkinek fogni a kezét.

Kezdem kapizsgálni, hogy miért nem találkozunk sötétben kisgyerekesek tömkelegével. Pedig micsoda zseniális ötlet volt ez a részemről már megint...

- Indulhatunk!

- Én majadok! – így Manó. Hogy hangsúlyt adjon a szavának, komótosan helyet foglal az utca közepén.

Hát persze. Hisz ki adná fel az emelkedőn leghamarabb, mint a mi kis vasgyúró, otthon bezzeg folyton izgőmozgó makikánk.

 - Gyere, segíts nekem tolni a babakocsit, nagyon nehéz, én nem tudom egyedül.

- Nem tojom!

- Akkor meg ülj be ide Karmi mellé, a lányok majd sétálnak.

- Nem üjök! Itt majadok!

- Hát pedig azt hittem, te is akarsz játszóterezni. Ott látszik a játszótér már a fehér autó mögött. De maradj csak nyugodtan.

- Nem majadok! Én is jövök!

- Jó. Beülsz a babakocsiba?

- Nem ülök be! Én nagy vagyok! Nem baba.

- De jó, hogy ezt mondod, mert képzeld, valójában ez nem is babakocsi, hanem tolós kocsi! Látod, tolhatunk benne bármit vagy bárkit. Tolhatunk benne kekszet, innit, bubifújót, még macskát is.

- Nem ülök bele. Tojom… Én tojom! ÉN! ÉN EDEDÜL! TE NEM!  

- Rendben, Dulifulikám. Akkor én csak Karmi talpát melegítem a kezemmel, miközben te tolod, jó?

- Nem vagyok Dujifujiii! – üvölt most már Manó. – Én Manó vagyok!

Karmi jó fej, engedi, hogy lábánál fogva irányban tartsam a babakocsit.

Itt is vagyunk. Mikor is jártunk itt utoljára? Úgy egy hónapja?  

Hohohohó, de jó lesz itt a sötétség leple alatt! Ezúttal nem bukom le azzal, hogy betegek a gyerekeim, rá se köhögünk senkire, még nyelves gyógypuszit se kérünk másoktól az aftáinkra. Ma már amúgy se jön ide senki épeszű, holnap délelőttig pedig szépen elpárolog minden utolsó bacink is az összenyalt mászókáról. Legalábbis nem kérdezem meg a doktornőt, hogy hány óra kell az ilyen jellegű elpárolgásokhoz.  

- Hintázzunk! – kiált Virág, mert mi mást válasszon a gyerek a játszótéren (ahogy az élet bármely más terén is), mint azt, ami ismerős otthonról. Az pedig a hinta. Na meg a homokozó, és már keresem is Cicut, hogy visszahúzzam a saras homokozóból.

- Izé, hát… belerondított az előbb Karmi, fújj. Nem láttad? Nem baj, azért most inkább hagyjuk ezt. Gyere hintázni!

Rossz ötlet. Utálatos játszóterek: micsoda elvetemült gondolat, hogy hintaállványt állítanak mindössze két hintával! Sehogy se jó. Se cserélgetve, se egy ülésbe passzírozva két gyereket (hisz az ikrek úgyis egy test valójában, tisztára, mint a házasok, nem igaz?). (Most már igazán ráférne az én ikreimre is egy kis felvilágosítás az ikerség mibenlétéről, akkor aztán nem mondanának ilyeneket többet, hogy „én édedül” meg hasonlók. Igazán felháborító.)

- Menjünk inkább libikókázni! Ott az a fenti négyszemélyes, azon mindenki elfér!

Pár pillanat (úgy tíz perc), és máris ott termünk a libikókán.   

- Anya, te is űjjé! 

Jó, én is. Rám fér egy kis combizom-erősítő torna.

- Énekeljünk! – kéri Virág.

És ott a csillagos égbolt alatt, a halvány lámpafényben, a tücsökciripelés kíséretében felhangzik az angyalhangú kis gyermekkórus. Elfog valami bizsergető érzés, hogy nem is lenne olyan rossz megállítani ezt a pillanatot. Milyen édesek, milyen kedvesek, milyen drágák is ezek a kis kincsek. Nincs még egy ilyen szerencsés nő, mint amilyen én vagyok.

A pillanatból Karmi zökkent ki, ahogy ölembe szökken.

- Anya, még egyszer! – kérik a lányok.

- Nem, másikat! – így Manó.

- Manó, már megígértem a lányoknak, hogy még egyszer eléneklem. Utána pedig te kívánsz, jó?

- Nem jó! Másikat, MOST!

Azért mégis csak megismétlem, majd dalt váltok, és Manóval együtt harsogjuk, hogy nem vagyunk gyalogos katonák. Cicu közben dúdolni kezdi az előzőt.

Manó fortyog:

- NEM bele-é-ne-keeelni ééé-ne-keeem-beeee!

- Késő lesz, mire hazaérünk. Induljunk! – jelentem be.  

Cicu azon nyomban fogja magát, és már indul is... az ellentétes irányba, vissza a lenti csúszda felé. Hopp, most kit hagyjak egyedül a sötétben? Bevágom Manót a babakocsiba.

- Virág, tapodtat se mozdulj Öcsi mellől! Idehozom Cicut, egy perc, és itt vagyok!

Szorít a gyomrom, hogy mi lesz, ha Virág elmozdul, és akkor egyszerre meg kell tanulnom osztódni, hogy összegyűjtsem a két dackorszakost és az egy négyévest az utca melletti bekerítetlen játszótérről a vaksötétben. Hova tettem az eszemet?! Nem, nem én voltam a normálatlan! Hanem az az anya, aki ezt a szuper tanácsot adta az ikres csopiban! Még hogy délutáni séta a korai sötétedés ellenére is! Nem én vóóótaaaam!

Cicu a kezemben. De hol vannak Virágék? Zseblámpázás, oké, megvannak.

- Virág, miért kapcsoltad ki a lámpádat?

- Hát… hogy jobban lássalak.

- Szállj ki a babakocsiból, Virág, te már nagy vagy!

Manó felfigyel:

- Én is nagy vagyok! Én is kiszájjok!

- Várj… Te is nagy vagy, igen. De látod, Virág lába már túl hosszú. Leér a földre. Cicut meg már nem bírom cipelni, neki kell a hely.

- Nem vagyok túl hosszú! Pont jó vagyok! Te mondtad!

- Igen, igen, mindenki jó, minden jóóó – üvöltöm el magam – , csak menjünk mááár, mert most már anyátokkal nem lesz jó! Reszkessetek, mert a sárkány visszatér!!!

Megyünk. Autót hallok a távolban mögöttünk. Hirtelen csikorog, fékez. Úgy látszik, nem csak nekem rémkép egy biciklilámpás babakocsi. Azért visszafordulok, és látom, ahogy árnyék suhan a kocsi előtt. Bevillan valami.

- Karmi! Hol vagy? Cicaaa, cicc!

Virág:

- Jaj, anya, elütötték? 

- Nem, kicsim, láttam, ahogy elszalad. 

Csend és mozdulatlanság. Talán mégse szaladt el sérülés nélkül? 

-  Menjünk vissza érte! – kérlel Virág.

Hezitálok: vajon milyen milyen állapotban fogják viszontlátni a gyerekeim a macskát, ha most visszamegyünk érte? 

És ebben a pillanatban megjelenik Karmi. Előbb futna hozzánk, aztán felborzolja szőrét, és visszaspurizik. 

- Jaj, anya, nem jön haza Karmi! Mi lesz vele? 

Hirtelen meghallom a hatalmas kutyavonyítást. Nem akar elhalkulni. Hisz minket ugatnak.  

- Rendben, idehozzuk Karmit.

Vissza majdnem a játszótérig.

Karmi lelkesen ugrik a babakocsi aljába, de egy újabb falkavonyításnál megint eliszkol. 

- Anya, hozzad Karmit, mert nem akar hazajönni!

Jó, viszem. Így andalgok kellemesen egy kezemben e kedves kandúrral, csípőmmel a babakocsit lökdösve, másik kezemmel Virágot fogva. (Oly ritka pillanat, hogy magától adná a kezét, meg kell ragadni, nem?)  

- Mondd csak, milyen volt a mai napod?

- Nagyon jó. Sőt, remek!

Hát ezt jó hallani. Ilyen szavakért megéri még ilyen agyament éjszakai túrákat is bevállalni.

- És mi volt benne a legjobb? – kérdezem. Találgatom, vajon melyik részt emeli ki a mai napból. A közös délelőtti dominózást, vagy a milánói makarónit, vagy ő is azt mondja majd, amikor a libikókán énekeltünk…

- Hát amikor jöttek a vendégek.

- Vendégek? Milyen vendégek?

- Hát a bácsik. Nem emlékszel?

Eszembe jut, hogy tényleg nálunk járt ma két vízszerelő. Az alatt a húsz perc alatt tudtam megcsinálni a milánóit. Hálás is voltam nagyon: ők azt hitték, csak szerelnek, de valójában egyszerre bébiszitteltek is. A gyerekeim hajtépés helyett megilletődve, néma csendben bambultak ki a fejükből. Vagy mégse voltak néma csöndben?

- Mi volt abban a jó? Beszéltél velük?

- Nem. De megmutattam az egyiknek, mit tudok.

- Mit tudsz?

- Azt, hogy úgy futottam végig a folyosón, hogy utána még sokáig csúsztam a térdeimen.

- És ez volt olyan jó élmény?

- Nem. Hanem az, hogy akkor az egyik bácsi azt mondta nekem: „Ügyes vagy!” . Na, ez volt a legjobb a napomban!

Mit egyen a gyerek, ha aftás és lázas, és nincs a hűtőben semmi. Betegnek beteg, de nem, korántsem étvágytalan. Roppantul éhes, de akármit kívánna, hamar sírásban tör ki: 

- Száj nyelvem!

Megjegyzés: Jól látod, a történetet illusztráló nyitókép kamu, pusztán figyelemfelhívás. Rádobtam utólag a plecsnit a képre, mert hiába próbáltam egyszerre fotózni Virágot és a hátteret is (míg a szeplőrajz eredetéről elmélkedtünk), a rossz fényviszonyok miatt nem tudtam hűen dokumentálni. Azért itt a nyers kép is: 

Meg itt:

Szóval nyugi, a tapéta a valóságban nem katasztrofális.

Látványos graffitik csak a ház egyéb falait díszítik, nem a tapétát.

Ma van Cicu névnapja. Hát ez az! Ez az Ő napja! Egy nap, amelyen nem kell osztoznia az ikertestvérével - se tortán, se ajándékon, se közös meghívottakon, se közös programon, se semmin! Persze, rendezhető volna két külön szülinap is, de a névnap olyan természetesen kínálja magát. Szinte kiabál a falról a naptár, hogy ünnepeljük őt, csakis őt: Cicut.

Nyílként pattanok ki az ágyból, ahogy felvillanyoz zseniális haditervem. Miszerint Apa lesz a gyerekekkel, amíg el nem kezdődik online munkaideje - úgyse tud mit csinálni addig, csak ücsörög a mankóival, majd ellátja szépen mind a kettőt. Ja nem, hármat, mert Virág hányt egyet reggel, ovi kilőve, sebaj, ma minden klappolni fog. Majd gyorsan rendbe csapom a konyhát, amit tegnap úgy otthagytam, aztán készítek neki valami gyors ünnepi finomságot. Lehetne tortaformában. De nem szereti az édeset... Legyen hát sós quiche, hurrá, ezzel letudom az ebédet is. 

Míg pakolom a mosogatógépet, Cicu a lábamhoz dörgölőzik:

- Anyacuk, megnézed, micsinájtam?

- Anyacuk, szelemelsz?

- Anyacuk, én is segítek.

Jaj-jaj, ez így nem lesz jó, lassan minden gyerek a konyhában, semmit nem tudok haladni, ha mindenki rajtam, - most már Apacuk ugráljon nektek!

Cicu bánatos nagy szemét látva leguggolok hozzá:

- Ma van a névnapod. Különleges nap ez. Arról szól, hogy mindenki neked örül. És hogy te is örülj, mit szólsz, ha néztek egy kis Bogyót?

Elhessegetem a gondolatot, hogy Cicunak talán az lenne a legnagyobb ajándék, ha továbbra is tartanám a kezemben vagy nézném, ahogy játszik. Majd ha megtapasztalja, hogy érte van a torta meg érte az ének, na majd akkor elfelejti pillanatnyi bánatát! Lám, hogy örül a Bogyónak is, ez aztán az ünnepnap!

Nézzük a hűtőt. Van itt minden: tej, tojás, sonka, tejszín. Cicu külön-külön mindegyiket szereti, hát biztosan egybedobva is. Snidling - de jó, azt a kertben szokta legelészni! Sajt? Hm, elfogyott. De itt egy kis parmezáncsücsök, kitől is kaptuk?, jó lesz a tetejére. Hohó, leveles tészta! Zseni voltam, hogy megvettem nehéz idők esetére! Mikor is? Még a nyáron? Lássuk a csomagolást, csak egy hónapja járt le - szóval pont jó lesz! Minden adott egy szupergyors quiche-hez. 

- Virág, mit szólnál, ha Cicu sós tortáját szám helyett a nevével díszítenénk? - súgom a fülébe a négyévesemnek, aki bólint, és máris izgatottan áll neki a kézműveskedésnek.

A quiche elkészült, a dekoráció elkészült. Elérkezett az idő, hogy felköszöntsük kis ünnepeltünket. 

Mindenki az asztalnál. A Boldog szülinapot! dallamára harsogjuk, hogy Boldog névnapó-ót!

Nahát, Cicu elfordul, két kézzel takarja arcát:

- Nem akajoom, NEM AKAROOOM! 
Nem úgy van az, ez neked szól, ezt meg kell hallgatni, hisz úgy szeretünk téged. 
- Fújd el a gyertyát!
Ez már tetszik neki. Manónak is: 
- Én elfújom, én elfújom!
Már késő, meg amúgy is.
- Én is kéjek fújni, én is kéjek! - görbül Manó szája. - Ááááááááááááh! Én akajtam elfújni!
- Ez most Cicu névnapja. Ő fújhatta el a gyertyát. Nehéz ezt elfogadni, igaz? 
Manó magába roskadva visszahuppan a helyére. Cicu összeráncolt szemöldökkel nézi az esetet, végül diadalittasan mutat rá: 
- Ő nem kap tojtát!   
- Ez a te tortád, de mindenki eszik belőle, úgy gondoltuk. Ehetünk belőle? 
- A-ahm. 
- Nem?!... Szerencséd van, Cicukám, mert készítettem még egy tortát! (A maradékokból.) Egy egészen icike-picikét, ami csakis a tied! Ebből csak te ehetsz.  
- Nem abból eszek! A nagyból eszek!
- ...Hát jó, akkor mi osztozunk a kicsin. Így jó? 
- Nem. Én nem szejetem tojtát!
- Tudom. Képzeld, ez nem olyan torta! Ez sós torta! Ezt nagyon fogod szeretni. A kedvenceidet tettem bele: tejet, tojást, sonkát. 
- Ez SÓ-ÓS? - hökken meg egy pillanatra Cicu.
- Igen. 
- Nem kéjek sósat! 
Virág nevetgélni kezd: 
- Hihi, nem kér sós tortát, behalok! Anya egész délelőtt ezen dolgozott, hihi!  

Újra meggyújtom a manófejű gyertyát, és a hüppögő Manó elé tartom: